Land (2021) ☆ 👁

(Robin Wright)

amerikai dráma

?,?
 
5 szavazat
Szerinted:
?
☆☆☆☆☆

Ahhoz, hogy kommentelhess, be kell jelentkezned.

2022-01-13 16:08:52 Dió (5) #2

Robin Wright nem csak, hogy debütáló rendezésre adta a fejét, de az Into the wild női verzióját is megcsinálta. És bár nem tökéletes, számomra nagyjából hozta az elvártat. Az előttem kommentelő amúgy nagyon találóan össze is foglalta a film esszenciáját – ehhez már csak pár dolgot szeretnék hozzácsapni.

A film nálam erősen két részre oszlik. Az első fele, ami arról szól, hogy a főszereplő felmegy a hegyre és megpróbál túlélni, nem működik. A másik főszereplő mondja ki később (bár ez anélkül is teljesen egyértelmű és az elejétől fogva zavaró), hogy az öngyilkosságnak ennél egyszerűbb formája is van. Értsd: egy nő, akiről a néző egy szem infót nem kap, egyszer csak csinál egy akkora baromságot, hogy felmegy egy medvékkel teli vadonba télre puska, készletek és bármiféle túlélőképesség nélkül, ott még ilyen nullszadós esélyekkel is megpróbál túlélni, majd még meg is lepődik(!), hogy nem sikerül. És mindeközben elvárja tőlem a film, mint nézőtől, hogy együttérezzek vele. Pláne úgy, hogy a forgatókönyv szerint ez nem önzőség, hanem egy teljesen normális dolog, hogy közben hagyja, hogy a testvére hülyére aggódja magát és ezzel a saját életét is tönkretegye, csak mert képtelen legalább annyit mondani neki, hogy "bye, most egy ideig nem látsz majd, de ne aggódj miattam". Szóval vagy több infó kellett volna róla már ezen a ponton, vagy máshogy kellett volna megszerkeszteni a filmet (pl. ebben az esetben szerintem nyugodtan használhatták volna a nem mindig jól elsülő idősíkvariálást).

Szerencsére nem telik el sok idő, és a harmincadik perc környékén nyakoncsapja Wright egy 180 fokos váltással a nem túl erős első fél órát. Ugyanis, ahogy az Into the wild és Chris McCandless karaktere is ott és akkor kezdett el igazi mélységet kapni, ahol más karakterekkel keresztezte őt a sors, akik képesek voltak őt egy nagyon valóságszagú jellemfejlődés irányába ellökni, itt is ez történik, és a lehető legjobb értelemben. Hirtelen nagyon ügyesen kezdik el ugyanis az infómorzsákat adagolni és ezáltal a két szereplő kapcsolatát bontogatni. Nekem legalábbis sokkal érettebb írásról és rendezésről árulkodott az, ahogy a film második fele a gyönyörű tájat és a ki nem mondott szavakat összhangba állította a gyásszal, óvatosan és érzékien építve ezzel egy kártyavárat, majd az ágy melletti búcsújelenetben belevágva abba egy sziklát. Igen, súrolja a giccset, de nagyon fontos jelenet: itt derül ki mindkét szereplőről, hogy miért az, aki, és miért cselekszik úgy, ahogy (pl. hogy a férfinak miért volt a mániája, hogy "adjon", ahogy ő fogalmaz, a nőnek pedig miért volt ilyen égető szüksége arra, hogy "kapjon" - akármennyire is tagadott és ellenkezett).

Szóval respect Wrightnak, amiért – hibák ide vagy oda – egy már többször körbejárt történetet a gyászról és a másokba vetett bizalomról ilyen jó értelemben meditatív, puritán és őszinte módon volt képes közvetíteni, és azt főszereplőként ilyen hihetően és átélhetően eljátszani. Nálam minden film, ami a kanadai Sziklás hegységet mutatja alapból ötösről indul (illetve ha még ezt a "természetbe menekülés" témát is hozzácsapja, rögtön hatosról), szóval akár be is vallhatom, hogy az osztályzatom erősen elfogult, és lehet, csak négyest érdemelne. De ez itt és most engem nagyon megérintett, és nagyon jó volt nézni. Még több ilyet!

2021-12-25 17:38:03 Bateman (4) #1

Egyszerű és szép film. A gyász elkerülhetetlensége, a továbblépés lehetetlennek tűnő feladata nem mindig hálás témaválasztás, hiszen könnyen giccsbe fordulhat. Szerencsére Robin Wright érzékeny, nagy csendekkel operáló rendezése mindvégig a jó ízlés határain belül mozog. A PTSD-ben szenvedő és a világ elöl elvonuló középkorú nő Wright erőteljes, ugyanakkor visszafogott alakításában a mozi egyik erőssége. Ahogy a fényképezés is, amely a letisztult, gyönyörű tájképekkel kellően megtámogatja, egyben ellenpontozza az Edee-ben tátongó űrt. Tetszett, hogy a film nem mond ítéletet, csak bemutatja egy súlyosan sérült ember gyógyulásának folyamatát. Van abban valami nagyon ősi, nagyon ösztönös, ahogy Edee a természetben (is) keresi a megváltást.

A forgatókönyv a klasszikus értelemben nem túl mozgalmas, de esküszöm, tök jól esett ez a kis befelé fordulás. Egy számomra zavaró dolgot tudok felróni: a film vége felé visszaköszön némi szirupos, hollywoodi dramaturgia, de szerencsére nem túl zavaró módon. Bár ez érdekes, mert lehet, hogy egy Miguel betegsége nélküli hepiend lett volna szirupos?
Csendes, meditatív film, jól esett.