Ahhoz, hogy kommentelhess, be kell jelentkezned.
"Néha a szégyenérzet, hogy élek."
Márai Sándor
Kedves Ugor! Köszönöm a reflexiódat, valamint pozitív visszajelzést! Igyekszem. Bár őszintén be kell valljam, hogy olykor ( vagy mindig) küzdelmes dolog számomra értelmes mondatokba rendezni a gondolataimat, az érzéseimet. Ebben (is) kifejezetten nagy segítségemre vannak a különböző művészeti alkotások, főképpen a szépirodalom, a film és a színház. Még egyszer köszönöm!
előzmény: Ugor (#8)
Gyakrabban kéne ideírnod… olyan korban élünk, amikor az ember naponta-hetente elveszíti a reményt, hogy élnek még normális emberek is, egészséges, humanoid szemlélettel, tiszta hittel, erkölccsel, léleknek erejével, kétségekkel és vívódásokkal. Ilyenkor meg visszakapjuk azt az elveszített reményt.
előzmény: Emberke (#7)
Rögtön a megjelenése napján megnéztem a filmet. Nem voltak illúzióim, erre számítottam. Kb. 2 éve olvastam az Orgia c regényt, amely leírhatatlanul megviselt. Úgy vélem, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Nem túlzok, hogy körülbelül 6 alkalommal tettem le a könyvet és mondtam azt magamnak, hogy nem olvasom tovább, egyszerűen nem bírom tovább olvasni. Ha olyan, drámai, tragikus regényt olvasok, filmet, színházi előadást nézek, amelyről tudom, hogy fikció, az is nagyon felkavar, megvisel. Egy-egy ilyen alkotás után nehezen térek magamhoz. Gondolom, hogy ezzel nem csak én vagyok így. Az ilyen művek nagyon erősen megdolgozzák a tudatomat, az egész pszichémet. Éppen ezért szükségszerű, akarva-akaratlan is reflektálnom kell magamra, arra a lelki és tudati állapotra, amelyet a film kialakít benne, felszínre hoz, egyértelművé tesz számomra. Legyünk őszinték, a művészettől ezt várjuk el. Okozzon katarzist, tartson tükröt elénk, mutassam meg, hogy milyenek vagyok, milyenek nem vagyunk, vagy éppen azt, hogy milyennek kellene lennünk. Ezen az alkotások elolvasását, megtekintését követően az örök, oly egyszerűen tűnő, de még is sokszor megválaszolhatatlannak tűnő kérdéseket tesszük fel önmagunk számára, önmagunk létezésével kapcsolatban újra és újra. Úgy vélem, hogy jól van ez így, éppen így van jól.
Szóval ezen "előzetes tudás" birtokában néztem végig a filmet. Hazánk történelem és közügyei iránt fokozottabban érdeklődő, vagy csak a szó nemes értelmében vett hétköznapi ember ül tv előtt vagy olvassa a már fentebb említett regényt, és egyre csak érzi azt a mérhetetlenül keserű ízt a szájában, érzi, hogy a gyomra fokozatosan összeszűkül, hogy valami megmagyarázhatatlan és tehetetlen düh kezd el uralkodni rajta. Nem érti, hogy amiről már oly sokat tanult, amelyről oly sokat hallott, amelyről oly sok tényt, fikciót olvasott, nézett, ilyen elemi erővel ragadja meg, viszi le a pokol legmélyebb bugyraiba, hagyja ott magarára, saját magával. Nem érti, nem fogja fel, hogy az átlagpolgárok hogyan válhatnak egyik napról a másikra minden erkölcsi és morális fékjeiket elvesztő, kegyetlen, embertelen, szadista fenevadakká. Hogyan tanúsíthat egy társadalom ilyen fokú közönyt, részvétlenséget, mint, amilyet a II. világháborút közvetlenül megelőző és a világháború alatti években sok ország, köztünk szeretet hazánk is.
Az ilyen és ehhez hasonló alkotások szinte minden esetben vezetnek el olyan számomra fontos és megkerülhetetlen kérdésig: hogyan viselkedtem volna én ott és akkor? Mennyire lettem volna bátor és ellenállhatatlan harcosa az emberi jogoknak, milyen elszántsággal és tűzzel harcoltam volna a humanizmus, az erkölcs, a morál sárba tiprása ellen? A mából, a komfortos kényelmemből azt mondom, hogy nagyon, bátran, ellentmondást nem tűrően. No, de ott és akkor lett volna-e merszem protestálni, szólni, tevőlegesen ellenállni, harcolni?
Fontos film ez. Az ember hallgatja történelmi tényeket, szörnyű rémtettekről szóló beszámolókat, és beleborzong. Az emberi gonoszságba, a gyűlölet lelkünkben szétrobban gránátajaiba, abba, hogy egy eszem, hatalmi akarnokság okán zárójelbe tehető a morál, az erkölcs, az emberség. Abba, hogy szembesülünk azzal, hogy bizonyos politikai, társadalompszichológiai konstellációk mentén előhozhatjuk magunkból a bennünk szunnyadó démonokat, azok pedig, mint az apokalipszis fenevadjai, felfalnak bennünket, szétroncsolják a lelkünket, a tudatunkat.
S, hogy mennyire nem múlt el az az őrület, arról részben a világ egyéb, szerencsétlen sorsú helyen dúló kegytelen háborúk tesznek tanúbizonyságot, részben pedig a filmben is feltűnő nácik, a kik a szobor védelme érdekében „kedélyes” mocskos zsidózásba kezdenek, akik a rasszizmust, antiszemitizmust tűzik a zászlójukra.
DE. A nácikon kívül feltűnnek a filmeben magukat polgárinak, keresztények mondó politikusok is, mint pl. Pokorni Zoltán.
A kerület jelenlegi polgármestere, aki hivatása szerint történész, aki jól ismeri, sőt jobban ismeri a múltat, múltunkat, jobban és mélyebben ismeri a történelmi kataklizmákat megalapozó politikai és egyéb háttér okokat. Pokorni Zoltán politikus lévén, jól ismeri a hatalom működését, van képe annak természetrajzáról is. Éppen ezért van elévülhetetlen felelőssége abban, hogy az „emlékmű” körüli ügyek ilyetén módon alakultak. Én elhittem és őszintének tartottam az emberi megrendülését. Most is úgy gondolom, hogy a személyes tragédiája nem álszentség, nem képmutatás volt. Azonban arra már képtelen volt, hogy az ügyet tágabb összefüggéseiben áttekintve fogalmazza meg a nyílt és egyértelmű álláspontját. Ehelyett mismásolt, érzelmi érintettség okán nem szavazott, Ács filmjében - merő kicsinyességből, a korábbi parkolási ügyek 444-es bemutatása miatt – nem kívánt nyilatkozni. Azok a nyilatkozatok, amelyeket a dokumentumfilm megjelenését követően adott, ismét csak az elkenés, a mismásolás kategóriájába tartoznak.
A médiaviszonyainkról, az ehhez kapcsolódó közszolgálati ethoszról is mindent elmond, hogy egy hiánypótló, a témát nagyon érzékenyen és sok nézőpontból körbejáró dokumentumfilmet civileknek kell elkészíteni.
A film után érdemes ezt a beszélgetést is megnézni Ács Danival, sok plusz adalék van benne.
Elmebeteg bűnözők gyilkos orgiája.
Egyszerűen nem feldolgozható...
Teljesen profi, felkavaró film a magyar történelem egy olyan sötét epizódjáról, amiről (szerintem) valószínűleg nagyon kevesen tudnak.
Kőkemény film... nehéz bármit mondani a megtekintése után.
Köszönet a stáb munkájáért!
Itt megtekinthető a 444 legújabb doksija.
Kétszer néztem meg-előszörre kiütöttek az érzelmek, gondoltam egy második nézés alkalmával aprólékosabban be tudom fogadni- csütörtökön a nagyim hívott, hogy megnézném-e vele? Ő szerencsés volt, álnéven, hamis papírokkal, még kölyökként kibekkelte ezt az időszakot, a nővérei, szülei viszont nem. Eléggé be vagyok rezelve, már az újranézés is kemény lesz, így meg,ajjj
A film remek, kőkemény és nagy szükség van, lenne -több témában is- erre a tiszta, de szókimondó szembenézésre