Ahhoz, hogy kommentelhess, be kell jelentkezned.
Sok Bukowski könyvet olvastam és szeretem is a műveit, de ez a film nem adja vissza az igazi Bukowski-világot.
Ha nem olvastál még Bukowski-tól semmit, akkor talán nem kéne ilyen markánsan véleményt formálnod, lehet, hogy nem ártana először elolvasni tőle ezt-azt...de hagyjuk, bocsánat, ez a te dolgod, csak én vagyok olyan őskövület, hogy csak akkor alkotok véleményt, ha valamit olvastam, láttam, hallottam...
Ez a film nem rossz, a rendezés sem - persze a kákán ott vannak azok a bizonyos csomók...de minek kötekedni? A regény pedig más, nagyon más, sokkal merészebb, alpáribb, pimaszabb, mocskosabb mint a film. A rendező ott hibázott, hogy Bukowski-t megpróbálta "szalonképessé" (wc illatosítóval befújatni a .....) tenni, ez a borzalmas ötlet sajnos sikerült is neki, de végülis, nem baj, mert így az a réteg is megismeri, aki nem olvas szépirodalmat és ez nagy pozitívum - márha megéri az efféle "misszió". Ezt nehéz eldönteni. A film, mint film egy erős közepes - szerintem.
előzmény: Daemiaen (#1)
Igaz! Nagyon jó kis film lehetett volna. Szólhatott volna pl arról - ami miatt tetszett nekem - hogy az ember életében vannak a többinél fontosabb emberek, aztán egyszer csak ezek az emberek pont olyan természetesen eltűnnek mint ahogy az volt természetes h nap, mint nap találkozunk.
De sajna
a második félben a főszereplő visszatér az első barátnő jelölthöz, ahelyett, hogy újabb emberekkel találkozna.
előzmény: Olórin (#2)
Az O'Horten után kíváncsi voltam erre is, de csalódást okozott, és negydóra-húsz perc után feladtam.
Utálom, mikor a könyvrajongók háborognak, és habzó szájjal üvöltenek, hogy ez nem így volt, hegyen mentek, nem dombon, kólát ivott, nem narancslevet, tikkelt a bal szeme, nema füle rángott, stb. De engem is elért a végzet, és tajtékozok, mint egy megátalkodott HP rajongó: Ez nem így volt és köze sincs hozzá!
Két dolog menti meg a filmet (valamelyest). Nagyon jók a színészek (Matt Dillonnak kb nagy bíbor betűkkel van a homlokára írva, hogy leszarok mindent), és a rendező néha jól elkap egy-két vicces, abszurd pillanatot, és nagyon jól érzékeltet bizonyos hangulatokat. De egyébként kezd telelenni a tököm az olyan alkotókkal, akik szerint a művészfilm olyasvalami, ami lassú, üres, fontoskodó, és marhára nem szól semmiről.
50%
Tótumfaktum (Factotum, 2005, forgalmazza: Mokép)
Amerikai művészfilmből viszonylag kevés jut el hozzánk (ez ilyen). Függetlennek hívott alkotásból már jóval több, de azok annyira függetlenek csak, amennyire elhisszük. Szóval Charles Bukowski alteregója, Henry Chinaski (sokat hallottam Bukowskiról, de olvasni még nem olvastam) egy életuntnak látszó, valójában egy igenis tudatosan ilyennek tűnő átlagpolgár, akinek mindenről megvan a véleménye, még akkor is, ha ezt nyltan vagy egyáltalán nem is mondja ki. Matt Dillon káprázatosan jó a szerepben, ez eddigi legjobb alakítása. Bent Hamer rendező munkájával viszont van egy baj: gondolt egyet, majd úgy döntött, hogy elég egy jó felütés és egy jó lezárás, ám arra nem gondolt, hogy a maradék 50 percben sem árt ébren tartani a nézőt. Ebből kővetkezően igencsak Janus-arcú film a Tótumfaktum: a remek szereplők (Lily Taylor és Marisa Tomei is brillírozik) elviszik ugyan a hátukon a bukdácsoló dramaturgiával megtámogatott filmet, de a rendezés néhány felvillanást kivéve elég harmatos.
6/10
A film egyetlen érdeme, hogy megismertet egy norvég jazz-énekesnővel,
Kristin Asbjørnsennel és egy szép, szomorú dallal. (Szöveg: Bukowski.)
Magával a filmmel lehet, hogy nem vagyok teljesen tárgyilagos, ugyanis csak otthon vettem észre, hogy a DVD csak magyar szinkront tartalmaz, eredeti hangot meg nem.