Sound of Metal (2019)

Örülök, hogy ismét beneveztél rá, és mondanom sem kell, mennyire jó volt ezt olvasni, bár szinte biztos voltam benne, hogy újranézve be fog ez jönni. :) Még nekem is meghozta a kommented a kedvem az újranézésre. Láttam ugyanis azóta jó pár drámát, nagyon erőseket is, de ennyire erőset nem, és szerintem még egy ideig nem is fogok. És hát igen... az a zárás. Olyan sincs még egy.

Azt mondják, az ember hétévente kicserélődik, ahhoz viszont három is elég volt nekem, hogy teljesen más szemmel nézzem újra a Sound of Metalt.

Igazad volt, kolléga, és azt kell írjam, hogy nem láttam a fától az erdőt.
A Sound of Metal ugyanis nem a hallásvesztésről szól, hanem a küzdelmekről és felismerésekről - arról, hogyan tanuljuk meg elfogadni a lapokat, amiket az élet osztott. Emellett útmutatóként is szolgál, hogy meglássuk és felismerjük, mely csatákba nem érdemes foggal-körömmel beleállnunk. Higgadtságra, bölcsességre, önmagunk feltérképezésére invitál, teszi mindezt elsőfilmes alkotópároshoz képest pofátlan magabiztossággal, így nagyon remélem, hogy hallunk még az író-rendezőkről.

Összességében csodálatosan érett tanulságokat ad a film egy lenyűgözően intim záróképpel és olyan, de ollllyan színészi alakításokkal, hogy mind az összes agyamat eldobom.

A főszereplő párosunk sem kutya, azt viszont, amit Paul Raci ebbe a filmbe beletett, tényleg érdemes kiemelni. Az átszellemülés non plus ultráját láthatjuk, és már csak miatta is biztosan vissza-visszajárok majd ehhez a filmhez. Egészen lehengerlő.

Zseniális alkotás. Félelmetes, ahogy képes érzékeltetni a hallásvesztés szörnyű állapotát, volt, h szinte ösztönösen rákiabáltam a tvre, h hangosabban, mert nem értem.

Több nagyszerű filmet is láttam mostanában, jóval grandiózusabbakat is sokkal nagyobb költségvetéssel, mégis ez volt rám a legnagyobb hatással. Profi munka. Csak azon csodálkozom, h sem a filmet, sem pedig Riz Ahmedot nem találtam a '19-es Vapitisok között.

Sokszor mondják azt egy film kapcsán, hogy könnyű azonosulni a főszereplővel. Szinte klisébe hajlik számtalanszor elpuffogtatni ezt a kijelentést, most azonban éppen így éreztem. Bő 10 hónapja kezdtem el gitározni és valami olyat adott, amit előtte soha, semmi. Nem tudom szavakba önteni, de remélem lesz, aki érti. No, megmondva az őszintét, fogalmam sincs, hogy reagálnék, ha hasonló problémám lenne, mint itt a főszereplőnek. Pedig az én játékomért nem rajong egy stabil (néző)közönségg maximum az ősök és a szomszédok fogják a fejüket, ha késő este kezdek neki, mégis nehéz volna feldolgozni. Finoman, mégis erőteljesen árnyalja a témát. Riz Ahmed simán karrierje legjobb alakításában remekel, megérdmelt volt a jelölés. Ha ezen az úton marad, lesz ő még Oscar-díjas színész. Valamiért a film nálam így is lemarad az ötösről, de betonerős négyes, újranézés esetén mehet felfelé is. Mindenképp ajánlom mindenkinek, akkor is, ha valaki soha nem fogott a kezében hangszert. Kivételes élmény, kellett is pár nap az élmény feldolgozsára.
A történet pedig egyébként Derek Cianfrance nevéhez kötődik, akit remélem hogy nem csak én tartok nagyra olyan munkái után, mint a Blue Valentine, Ez minden, amit tudok, stb...

Ennek szívből örülök, úgy legyen :)

Erre már nem tudok egyebet mondani, mint hogy meggyőztél :)

Határozottan jól hangzik, amit írsz, és bár nem ígérem, hogy a közeljövőben sor fog kerülni rá, de újra fogom nézni a filmet, megpróbálva onnan nézni, ahonnan neked sikerült. Meglátjuk.

Az egészségügyi részt illetően maradhatunk ebben, hogy mindenki sztorija más. Én is a saját bőrömön tapasztalva írtam, amit írtam, és lehet ez is közrejátszik abban, hogy úgy látom ezt a részt, ahogy. Az biztos, hogy igazad van benne, hogy ezt a vonalat még lehetett volna bontogatni, és ha emiatt seggbe akarod billenteni a forgatókönyvírót, akkor nem állok az utadba. :)

És ha ez az orvosi magyarázat nálad hiányos, akkor megértem azt is, hogy nem veszi be a gyomrod a hirtelen kommunába menekülést. Bár azt még illik hozzávenni ehhez is, hogy az oda meneküléskor nem csak heroinról van szó, hanem sokkal többről. Szerintem minden olyan emberről szól a Sound of metal, akivel valamilyen feldolgozatlan múltbéli dráma történt, és a film az én értelmezésemben ennek az utóhatásaival foglalkozik. Esetünkben ugye a csajnak az anyja halt meg, Rubennel pedig talán azt sem tudni, mi történt; csak az eredményét látod, hogy mindketten tolták a heroint, most pedig az önpusztításnak egy enyhébb, de nem feltétlenül ártalmatlanabb formáját választva otthon nélkül tengenek, valami teljesen degenerált és céltalan "zenét" fosva. Egyszerűen annyira mennek lefele a lejtőn, és annyira rosszul próbálják meg feldolgozni a múltjukat, hogy ennek az életmódnak már konkrétan a megsüketülés is egy elkerülhetetlen velejárója (közvetlenül vagy közvetetten – ez nincs kimondva). Tehát amikor kommunába vonul, akkor nem csak a hallását próbálja gyógyítani a doki tanácsát követve (hogy álljon le a "hangos" életmóddal), hanem MINDENT, ami előtte történt, és ami miatt idáig jutott a hallásával IS. A heroinfüggősége ezen a ponton csak egy plusz döntési faktor: érzi, hogy ha a következő heteit az orvosokkal töltené (valószínűleg eredménytelenül, ahogy az első doki mondta), akkor még szépen vissza is szokna a kokóra, ezzel már a barátnőjét is elvesztve. Szóval ezek miatt is kezdi a kommunával, de ezzel még nem zárja ki, hogy utána rögtön elmenjen az orvosokhoz is. És így is tesz – de ahogy írtam, itt megint igazad van benne, hogy ezen a ponton bevághattak volna még pár orvosos jelenetet, mert az nekem is furcsa volt, hogy semmi vizsgálat, hanem rögtön műtét.

Amin viszont továbbra sem tudok dűlőre jutni, az a "Joe gondolataival való egyetértés" nézőpontod:) Háromszor kellett elolvasnom az erre vonatkozó soraidat, hogy megértsem, de nem sikerült, mert továbbra sem látok semmi erre utaló jelet – sőt. A filmvégi zongorázós jelenet kapcsán például muszáj megjegyeznem, ha itt megengedsz egy másik nézőpontot, hogy azt szerintem megint nagyon félreértelmezed. Nézd újra, és nézd meg, hogyan néz egymásra a srác és főleg a csaj, mert az a jelenet Ruben megvilágosodásáról szól a kettejük kapcsolatát illetően. A játékidő közepén elválva mindketten külön utakon indultak el és külön módszerekkel próbálták kizárni az életükből ezt az önpusztító vakvágányt, és abban a zongorás jelenetben esik le neki a csajra nézve és azt a számára totál idegen zenét hallva, hogy egyszerűen annyira máshol kötöttek ki, hogy ebben az életben már nem lehetnek együtt. A hallókészülék semmilyen szerepet nem játszik abban, hogy ott ilyen sanyarú képet vág. Persze ez előtt és után valóban van pár olyan jelenet is, amely tényleg azzal foglalkozik, hogy nincs megelégedve a hallókészülék minőségével – de ez egy ilyen műtét után teljesen normális reakció. Vagy azt várnád egy frissen műtött, és frissen halló de még mindig félig süket embertől, hogy vígan és meglepetés nélkül galloppozzon át Brüsszel zajtól szétszakított utcáin?:) Tehát csak ebből levezetni azt, hogy az utolsó jelenet után nem fogja már visszarakni az fülébe azt az izét, sőt, még azt is, hogy a film szerint Joe lunatikus nézőpontja valami univerzális igazság, szerintem egy zseniális filmnek egy teljesen mondvacsinált indokkal való elrontása, amit én nagyon sajnálok. Azért is, mert ha jól értem, ez azt is jelenti, hogy a finálé számodra semmilyen drámai töltettel nem bír – míg a Sound of metal amiatt a jelenet miatt ötös... ahogy ott először megtalálja azt a belső békét és "stillnesst", amit az önpusztító életmódtól nem látott, hogy legyőzze a démonait, és elengedje az addigi életét, de mindezt ILYEN áron (elveszítette a hallását, a szerelmét, de még azt a szaros terápiás csoportot is). Nyilván nem jelenthetek ki olyat, hogy a Te verziód hülyeség, de hiszem, hogy még egy ilyen embert a Földön nem fogsz találni, aki ilyen gonoszságokat látott bele ebbe az ártatlan kis történetbe, ami a hallás elvesztésén kívül tényleg annyi, de annyi másról szól, hogy ez egyszerűen nem lehetett a rendező szándéka:) Szóval kívánom, hogy egyszer nézd újra, és hiszem, hogy mivel a film összes többi zsenialitását már megláttad, hátha ezt is meg fogod, ha ülepedik még egy picit. Ha meg nem, akkor majd a következő Riz Ahmed filmet megszórjuk ötösökkel. :)

P.s.: kerestem neked egy interjút - ha más nem, remélem, ez meggyőz Joet és a végét illetően. :)
Interviewer: I was so moved by that final scene. That’s just what a lot of us are chasing, that sense of stillness. Personally, what does that ending mean for you? How do you relate to Ruben’s final moment?
Director: I’ve dealt with times of real darkness in my life, and I think what’s amazing about darkness and these monsters that live inside of us, is that in a life of movement and constant placating and distraction and all these many things that we fill our lives with, we can keep those monsters at bay, but they’re still there. The only way we know that we have dealt with them is when we sit. I think remarkably, that’s what this time right now is doing with all of us, and for all of us. It’s really asking us, how are you with your monsters? And can you sit, can you be in stillness? I think really what I’m after mostly in this movie, is the viewer having a parallel experience, literally the experience of having to sit and be in that space, along with Ruben.

Egyébként az eredeti zenekari kettős, a Gazelle Amber Valentine és Darius Marder vezette Jucifer egy kiváló banda, tényleg szinte nomádként, egy kisbuszban élve turnézzák keresztbe-kasul a világot.
Hazánkat is már vagy fél tucatszor megjárták, elképesztő energiák szabadultak fel olykor
íme egy kis demonstráció a Metalhead-ektől,
vigyázat, hallásvesztést okozhat :P

Az egészségügyi része nálam azért sem működött, mert nekem is volt a Rubenéhez hasonló balszerencsém, bár enyhébb körülmények közt és boldogabb végkifejlettel. Viszont ugyanígy belső fül, ugyanígy hirtelen hallásvesztés. Annyi, hogy nekem visszajött - ami nem csoda, ugyanis az állapotfelmérés után vizsgálat jött, majd ipari mennyiségű gyógyszer, ami idővel helyrehozta. Ezért volt nekem hiteltelen az a bizonyos jelenet, mert a saját bőrömön tapasztaltam, hogy ez nem így működik, de szerintem ebbe ne is menjünk bele, mert mindenki sztorija más, habitusától/lakóhelyétől függően.

Amivel kapcsolatban nincsenek saját tapasztalataim, az a heroinfüggőség, amit a film szintén pedzeget. Egyfelől érthető, amit írsz, hogy azért menekült bele a kommunába egyből, mert remélte, hogy a csoport segítségével megtalálhatja önmagában az erőt, hogy ne csináljon hülyeséget, plusz a barátnője is oda küldte. Mégis esetlegesnek érzem pont ide terelni a cselekményt. Annyi felé lehetett volna vinni ezt, nekem baromi furcsa elképzelni, hogy bárki így döntene a főhős helyében, a hallása elvesztésekor.

Azt pedig, hogy egyet kellett volna érteni Joe gondolataival, a film vége miatt gondolom. Addigra Rubenen eluralkodik a kétségbeesés, és látni rajta a haragot és elégedlenkedést, amivel a hallókészülék iránt érez (főleg a zongorázós jelenetben, amikor szerencsétlen azt se tudja, mi zajlik, és kvázi ott döbben rá, hogy ha hallani még csak-csak fog is, zenélni már valszeg csak egy másik életben).

A legvégét ennek tudatában fel lehet fogni úgy, hogy csupán a harangozás fülsiketítő dáridója miatt szabadult meg pár pillanatra a készüléktől, de szusszan egyet és mindjárt visszarakja, majd szépen fokozatosan hozzászokik, megtanul így élni, továbblép, és boldogan él a hallókészülékkel, amíg meg nem hal. Ez az én variációm, ami úgy-ahogy megáll a lábán, de nem tartom reálisnak, hogy ez következne abból, amit addig láttunk.

Viszont fel lehet fogni úgy is a zárást, hogy a srác, akit végig frusztrált a siketsége, aki foggal-körömmel ragaszkodott az addigi életéhez, barátnőstől/zenéstől/lakókocsistól, végre megtanulja elengedni a régit, és a filmben először kisimult arccal, bölcsen beletörődve elfogadja az újat. Vagyis szintén megtanul így élni, továbblép, és boldogan él mindhalálig, de immáron hallókészülék nélkül.

Félreértés ne essék, a jelenetben ott van mindkét variáció, és bizony nem gyenge rendezői teljesítmény ezt így megvalósítani. De az számomra nem kérdés, hogy merre billen a mérleg nyelve, melyik a "valószínűbb", melyik opció következik organikusabban az addig látottak alapján. És ha így nézem, akkor ahhoz ez kell fogadnom igazságként Joe szavait, hogy a lemondás az egyetlen út, amivel pedig alapvetően nem értek egyet.

Nem volt ez rossz film amúgy, a hirtelen dühömet félretéve. Azt kell mondjam egy higgadtabb eltűnődés után, hogy a rendezés tényleg acélos (főleg ugye elsőfilmes sráctól), a színészeket is úgy vezette Marder, mint az álom, a hangkeverés/vágás meg aztán tényleg tökéletes. Az egyetlen problémám a film témájával és mondanivalójával van, ami... hát, mit mondjak, nem kenyerem. Az én verziómban a játékidő felében orvosi rendelők és sebészasztalok közt pingpongoznánk, a maradékot meg a hallókészülékhez szokással töltenénk :)

Érdekes olvasni, amit írsz. Nálam egy nagyon személyes húrt pendített meg a film, úgyhogy bár egyet nem értek, abban igazat adok, hogy nem volt minden eléggé kibontva, míg ott középen sok volt az üresjárat. Ugyanakkor ha a film közepe nálad "kapitális faszságokat csinálás", akkor szerintem elsiklottál pár részlet fölött már az első harmadában, félreértelmezve pár elég alapvető elemet, úgyhogy nem csodálom, hogy nem tetszett.

Először is, szerintem túl sokat fogsz az orvosokra, akik igenis elmagyaráztak neki egy csomó dolgot, miközben Ruben csak azt hallott meg, amit akart. Például szó szerint elhangzik a filmben az egyik doki szájából, hogy az a hallása, amit elveszített, már SOHA nem jön vissza. Illetve kétszer is megismétli az első doki, hogy azonnal szálljon le a hangos dolgokról, majd vágás, és már láthatod is, hogy Ruben ezt telibeszarva rögtön püfföli a hülye metáldobját. Szóval mondtak ők nekik igenis sok dolgot, de mint mindent, ezt is az akkor még totál csőlátó és mindent önpusztítással megoldó Ruben szemszögéből látja a néző. Ha nagyon kiemelkedtek volna ebből a szemszögből, akkor az szerintem a karakterfejlődés kárára is ment volna (ugyanakkor az olyanokban egyetértek, hogy egy kicsivel több infó adagolása nem fájt volna, és megmutathatták volna pl. a műtétet közvetlenül megelőző jelenetet).

"Elveszítem a hallásom, elmegyek állapotfelmérésre, aztán se vizsgálat, se gyógyszer, inkább a közösségi munka."
Nem volt benne "közösségi munka", vizsgálat és a gyógyszer viszont igen. Az előbbi konkrétan meg volt mutatva, a "gyógyszer" pedig az volt, hogy kurva gyorsan szálljon le a hangos dolgokról, nézze meg hogyan reagál erre a hallása, majd egy hét múlva jöjjön vissza egy pár másik tesztre. Sokkal jobb gyógyszer erre a mai orvostudományban sajnos nincs (és ezt hidd el nekem). Hogy Ruben miért nem ment vissza még a tesztekre sem, és miért kötött ki rögtön a hallássérült csoportban, annak pedig ugye a barátnője is volt az oka. Mivel mindketten "tiszták" voltak már négy éve, a csaj nem nézte jó szemmel, hogy a heroinról vérrel-verejtékkel leszokott csávója a megsüketülésre való első reakcióként azon nyomban elszív valamit a bár előtt. Félt attól, hogy a süketsége megint visszalöki a verembe nem csak őt, hanem az egész kapcsolatukat is, és hogy Ruben egy hetet nem bír ki anélkül, hogy visszaszokjon, úgyhogy az ő unszolására is kezdte a csoporttal. Feltételezem azért nem ellenkezett, mert szereti a csajt, hitt neki (illetve mert ugye később az ő apjával akarta kifizettetni a műtétet), maradni pedig azért is maradt, mert ott motoszkált benne a gondolat, hogy segíthetnek neki. Nem (csak) a hallásvesztésben, hanem abban, hogy megtanuljon szembenézni a múltjával, ne akarjon heroinozni, és megtalálja az útját és azt a "stillness"-t, amiről a csoport vezetője, Joe, egyfolytában dumált. Ezt követően a film valóban bemutat egy olyan nézőpontot Joe karakterén keresztül, hogy a hallás elvesztését nem kell meggyógyítani, azt viszont egyáltalán nem értem, hogy Ruben másik végletet képviselő nézőpontját miért nem láttad, illetve miből vetted le, hogy a film bármelyiket is univerzális igazságként állítja be, mert ilyen egész egyszerűen nem történt. Joe nem azért nem engedte meg, hogy Ruben velük maradjon azzal az izével a fülében, mert elítélte őt vagy a döntését, hanem azért, mert egyszerűen egy implantátummal járkáló ember szembement volna a csoport tagjainak a filozófiájával. Az más kérdés, hogy Ruben lenéző és degradáló búcsúbeszéde után még mérges is volt rá, és úgy érezte, hogy semmit sem tanított neki, de ettől még nem ítélte el a műtétes döntését, csak nem értett vele egyet. Az meg, hogy a végén Ruben kitépi a füléből a készüléket, nem azt jelenti, hogy már nem rakja majd vissza azt, és Joe mögé beállva azt mondja, hogy a süketség nem hendikep… csak azt, hogy végre megtalálta azt a "stillnesst", amit Joe végig sulykolt neki, és amit ő is egész végig keresett. De ettől még Ruben úgy él majd tovább, hogy a hallása részben meggyógyult, annak az eldöntését pedig, hogy ebben a kérdésben az ő vagy Joe nézőpontja szimpatikusabb -e, teljes egészében a nézőre bízza a film. De mivel ezen a ponton már rég nem csak a hallásának a meggyógyulásáról szólt a történet (sőt, a zárójelenetnek és a film abból fakadó üzenetének már szinte köze sem volt hozzá), eleve nem ez a lényeg, és ezen már csak ezért sem akadnék fent.

Leírhatatlan boldogságot érzek, hogy a sajtó felkapni látszik a filmet Riz Ahmed játéka miatt. Elsőrangú színész a srác és örülök, hogy egy Venom-féle zsákutca után visszatalált az olyan filmek világába, ahol teret kaphat kibontakozni. Itt is jól játszik, nagyon. Meg mellette mindenki más is. És ezért nem kettes a vége.

Valami nem volt kerek. A metál se az én világom, meg - szeretném hinni, hogy - a kapitális faszságokat csinálás sem. Arra ugyanis nem találtam magyarázatot, hogy a siket kommuna (tehát a film közepe) mégis mit keres a Sound of Metalben.

Szólhatott volna ez a film arról, hogy a szabadok földjén és a bátrak hazájában mégis miért számít közel megengedhetetlen luxusnak a hallás megőrzése ilyen helyzetben. Szólhatott volna arról, ahogy egy fiatal zenész pár eladja mindenét, hogy tűzön-vizen át összetartva együtt verekedje ki magát a profilorientált egészségügy útvesztőjéből. Szólhatott volna arról is, ahogy a családjától elidegenedett fiú kénytelen mégis megbékélni a családjával és a rokonai segítségét kérni egy előre nem látható krach bekövetkeztekor. Nem mind egyedibb annál, amit kaptunk, ezt aláírom.

De mind organikusabban hangzik annál, mint ami történt. Elveszítem a hallásom, elmegyek állapotfelmérésre, aztán se vizsgálat, se gyógyszer, inkább a közösségi munka. Hogy mi van? A film látványosan telibeszarja az egészségügy működését egyébként, a továbbiakban ugyanis a néni nem a műtét előtt közli, hogy a hallókészülékkel már nem lesz ugyanolyan, nem is a műtét után, hanem egy hónappal később, a felhelyezésnél. Aha.

És ekkorra már túl vagyunk azon csodás jeleneten, melyben a bácsi a heroinfüggőséghez hasonlítja, ahogy hősünk a hallása visszaszerzéséért küzd. Ez nálam extrém gyorsasággal baszta ki a biztosítékot. Hiszen a filmet nézve nagyon úgy tűnt, hogy ez nem a "mellékszereplők beszélnek össze-vissza" kategóriába tartozik, hanem egyet kéne érteni vele. Azzal a mondattal? Biztos, hogy nem.

Álljon már meg a menet, mégis ki gondolná ezt komolyan, hogy lenne pofája bárkinek azt mondani, hogy "haver basszál a hallásodra, hiszen a siketség nem hendikep"? Elnézést kérek, de nem egy lófaszt nem. Nehogy már bűn legyen harcolni ellene.

Lehet, hogy pillangólelkű modern gyerek vagyok, és egyes vén rókáknak holmi siketség nem szabhat gátat, de soha a büdös életben nem hittem volna, hogy ezzel a gondolattal fogok egyszer filmen találkozni. Totál lesokkolt. Plusz akkora éket vert közém és a Sound of Metal közé, amit már nem lehetett áthidalni, főleg a záró shotot látva nem... bár azt megpróbálom alternatívan értelmezni, a saját érdekemben.

Közel 20 éve dobolok, 2 éve pedig orvosolatlan fülproblémák kínoznak, szóval már csak a kétsoros ismertető láttán is előnyből indult nálam a film, amely szerint egy metáldobos váratlanul elveszti a hallását. Ezért volt nagy meglepetés, hogy még a vártnál is mennyivel többet adott. A Sound of metal irdatlanul mélyre hatol, és nem csak a halláskárosultaknak és dobosoknak fog fizikailag fájni, de mindenkinek, aki valaha tért már rossz útra, vagy csak volt képtelen szembenézni a döntéseivel, és azokat elfogadni.

Azonnal a lecsóba csapva, a film rögtön az elején olyan könyörtelenül mutatja be a hallás elvesztésének folyamatát, hogy nekem konkrétan a stop gombot megküldve szünetet kellett tartanom, hogy stabilizáljam a vérnyomásomat, és tovább tudjam nézni. Szerencsére ugyanakkor mindezt annyira éretten, éterien tisztán, melodrámát vagy olcsón leüthető labdákat mellőzően teszi, hogy az elé a legnagyobb rendezők közül egy-kettőt is leültetnék jegyzetelni (mindezt pedig egy elsőfilmestől – wow!). Ahogy ezután színre kerül az új élettel való megbékélés témája, ott kicsit talán lelassul a sztori, és behoz pár felesleges jelenetet, de Paul Raci zseniális figurájának megjelenésével ismét helyreáll az egyensúly. Zseniálisan mutat rá, hogy egyesek miért lépnek a rossz útra ahelyett, hogy szembenéznének a múltjukkal és önmagukkal, illetve ezen a ponton válik világossá az is, hogy a megsüketülés és a címben szereplő metal szó igazából ennek a metaforája is. Innentől pedig nincs se megállás, se kiszállás, mert egy olyan lefegyverző fináléra fut ki az egész, hogy az utolsó jelenet (ahogyan Ruben kitépi a füléből a készüléket, és a fától az erdőt meglátva megtalálja azt, amit végig keresett) nálam bekerült a leggyönyörűbb, legkövetkezetesebb, és a maga visszafogott módján legdrámaiabb befejezések közé, amit valaha láttam. (Az pedig csak még fájdalmasabbá teszi a zárlatot, hogy szerencsétlen srác a megvilágosodása ellenére már valószínűleg se a barátnőjéhez, se a hallássérült csoportjához nem mehet majd vissza).

A másik, amiben hatalmasat megy a film, az a lánnyal való viszonyának bemutatása, ami tűpontos és fájdalmas leképezése egy olyan kapcsolatnak, ahol mind a két fél totál el van veszve, és egymástól várja a megmentést... úgy, hogy igazából elsősorban saját maguktól kéne, megértve, hogy vannak helyek, ahova azzal a bizonyos másik emberrel nem tudsz alászállni. A kulcsjelenetnél, ahol erre legalább a nő ráébred, és taxiba szállva otthagyja Rubent, talán csak az utolsó jelenetük még nagyobb és kínzóbb. Az, ahogyan ott félszavakból is megértve egymást, végre új és jobb emberként, a „you saved me” búcsúmondattal elválnak, hogy végre először Ruben is megértse, eskü kitépte a szívem egy szeletét, és pingponglabdát csinált belőle.

Mindez feleekkorát nem ütne, ha Riz Ahmed nem tenné le asztalra az év talán legerősebb alakítását. Látszik, mennyit készült a szerepre, de az is, hogy közben mennyire a kisujjában van az egész – az ő színészi eszköztára teszi a payoffot ilyen erőssé és a jellemfejlődését ilyen hitelessé. Ugyanakkor mellette legalább ilyen fontos „szereplő” a hangkeverés is. Ha nem kap Oscart a hangszerkesztés azért, ahogy a hangsávval a megsüketülés folyamatát bemutatja, majd valamennyi kulcsjelenetet eddig tényleg aligha látott módon alátábláz, akkor nyugodtan gyújtsa magára Hollywood a fancy színházát az egész ceremóniájával együtt. Ha valaki engem kérdez, nem a kibaszott Tenet, hanem a Sound of metal az a mozi, amit tényleg nagyvásznon kellett volna látni.

Szökőévente egyszer jön ilyen dráma, amelyhez mérten a film jelenlegi, alig 20 szavazata annyira nevetségesen kevés, hogy nem győzöm eléggé ajánlani. Fájdalmas, érzelmileg megsemmisítő, ugyanakkor sokszor nézős film, elképesztő alakításokkal és hangkeveréssel, egy mindig aktuális sztorival, megsüvegelendő tanulsággal, kiemelkedő jellemfejődéssel, és egy olyan zárlattal, ami néha random bevillanva még pár nap távlatában is olyan elemi erővel gyűr maga alá, hogy könnybe lábad a szemem. Nekem személy szerint olyan sok átgondolnivalót adott a Sound of metal, hogy kell még rá aludnom párat, de a kedvenc drámák között, és az év filmje dobogós posztján már most ott van.

Ennek a filmnek két sztárja van: Riz Ahmed és a hangsáv. Előbbi tényleg generációja egyik legjobbja, itt pedig nagyot játszik, látszik, hogy mennyit készült a szerepre. Minden rezdülése maximálisan hiteles. A hangsáv és hangkeverés pedig elképesztően hatásos: Marder roppant érzékletesen és kreatívan mutatja be, milyen lehet a hallás sérülése és elvesztése.

Az már csak hab a tortán, hogy a történet (bár nem túl eredeti), ügyesen kerüli ki a kliséket és kellő visszafogottságot tanúsít. Az "elfogadom a hendikeppem" alaptéma magában rejti az olcsó melodrámát, de itt tökéletesen életszagú minden - a vége azonban így is üt.

Nagyon őszinte, életszagú, (kicsit szomorú) történet, Riz Ahmed frenetikus alakításával. Nekem most lépett elő generációja legjobbjai közé.