Tele van bölcselkedésekkel, már tényleg olyan, mintha a végtelenségig nyúznák a történetet, a zene az egyre hatásvadászabb, ki emlékszik már a kaukázusi eseményekre? Felújított verzió, naná hogy aki látta az eredeti klasszikus változatot, tudja, ismeri.... Meg aztán a visszaemlékezés, a hatósági ember paródiája, az utolsó, giccsbe torzuló .... Nem igaz, hogy Mihalkov nem tudott jobb munkát letenni az asztalra. Annyira tré, hogy ostobának nézik a nézőt, logikátlan, balfácán a forgatókönyv. Elképzelhetetlen és nevetséges, lompos, és pocsék a befejezés.
Mégis egy hangyalábnyival jobban kedveltem nézni, mint Sidney Lumet FILMJÉT. Csak eredeti hanggal, felirattal, türelemmel ajánlom.

[A negyedik, 2008-ból származó hozzászólás vakmerő zárójeles kijelentéshez fűzném hozzá, hogy pont a múlt héten olvastam egy ehhez hasonló érdekes megállapítást, úgyhogy ott a pont.]

A feszültség- és hangulatteremtés csillagos ötös, a karakterépítés és a történet ellenben komoly kihívásokkal küzd. Utóbbi kapcsán túl sok az elnagyolt, átgondolatlan megoldás, ráadásul ezen a téren egymást érik az unalmas sablonok.

Az utolsó 15 perc nagyon kapkodó, és hát, ahogy az lenni szokott, a szörny csak addig rémisztő, amíg meg nem nézhetjük premier plánban (bár kétségtelen, hogy a lény megjelenése elég kreatív).

A színészi játék rendben van, a zene és a fényképezés tökéletes, a hangeffektek kimagaslók, de a nesze semmi, fogd meg jól befejezés miatt elég rossz szájízt hagy maga után.

A Valkűrről eléggé vegyesek voltak mindig is a vélemények. Én ezt abszolút figyelmen kívül hagyva álltam neki. Sok mindent nem vártam tőle. Ugyan mint történelmi film vagy mint háborús filmnek ez korántsem kiemelkedő. Ám thrillerként én élveztem a filmet. Végig letudta kötni a figyelmemet. Ami számomra oly meglepő volt az pont a főhősünk és annak karaktere. Nekem az a véleményem bár egyáltalán nem vagyok egy Tom Cruise. rajongó. Itt ebben a szerepében tündököl mint Stauffenberg ezredes. Ez kellemes meglepetés volt számomra. Szerintem a többi mellékszereplő is egész jól nyomja.

Minden egyes percében egy időtlen, és csodálatos film. Én bevallom a western sosem tartozott a kedvelt műfajaim közé. A Grace Kelly és a Hitchock filmek tereltek engem a Délidő felé nem pedig a western. Hozzácsaptam gyorsan a kedvenceim közé a filmet!!! Izgalmas, kiváló színészi játék, nagyon szép fényképezés. Egy nagybetűs csoda!

Egyet értek veled!

Valóban molesztálta a főgonosz a kislányt a múltban, de a főhős már azelőtt eldöntötte, hogy keresztbe tesz neki, még mielőtt ez kiderült volna.

A második részét még nem láttam (azért meg fogom nézni), de jól emlékszem az első részből arra, hogy itt valamiféle vak, de nagyon jó hallású szörnyek uralják a Földet? Olyan szörnyek, akik úgy rohangálnak a hangok után villámsebesen, hogy közben simán kikerülik az útjukba eső tereptárgyakat. Noooormális az ilyen író, rendező? És ezeket a vak szörnyeket nem tudja elintézni a XXI századi atomkorszak fejlett technikájával bíró emberiség. Noooormális? Egyébként nagyon sok - azt kell mondjam, bugyuta - (zombi, horror, posztapó) filmben megfigyelhető ez a tehetetlenségi effektus: ugyan a nehézségeket már egy 1. világháborús század, mit század, rohamszakasz, a maga korabeli fegyvereivel (nem is voltak olyan rosszak azok a géppuskák) el tudná intézni, de a XXI századi technikával felvértezett hadseregek, azok bezzeg nem.
Persze, ha elintézné egy szakasz, akkor nem lenne szükség ilyen bugyuta filmekre.

Raven Rockette. :D

Még a nagy háborúk előtti békeidőkből... kifejezetten érdekes látni, hogy akkoriban hogyan élték meg a nyaralás, a pihenés perceit.

Szerintem nézd újra,
persze a cselekmény ezen része ugyanaz, ez igaz.

De mindenképpen nézd újra :)

Első szavazat 2005-re! :)

Pont jó egy közepesre, szokásos lövöldözős-hentelős darálás, a szokásos szimpi főhőssel, a szokásos ellenségekkel, a szokásos háttérsztorival, némi-denemelég stílussal, volt is, meg lesz is jobb is, rosszabb is.

:D

Magamat is meglepem ezzel a kijelentésemmel, de nekem határozottan tetszett, hogy a film ennyire „sok”. Magában hordozta azt a bugyuta képregényes hangulatot, amitől kisül a szemem, mögötte pedig minden bevillanó kép, finom utalás igazán nagy hatásúvá válik. Imádtam a témáját, maga a megvalósítás is úgy volt újszerű, hogy nem éreztem erőltetettnek. Woody Harrelson pedig egy géniusz, ez nem vita tárgya. Remek volt, nem tudok kevesebb pontot adni. :'3

„Terence Davies filmje, a Távoli hangok, mozdulatlan életek bizonyára nem lendíti magasba a pénztári bevételek piros grafikonjait, ha azonban az érzelmek hullámzása vizuálisan rögzíthető volna, miként a szív működését az EKG papírra veti, a hatás lendületes vonalakat mutatna. Nem szívesen használnám a költői jelzőt, mert a „költői film” kifejezés többnyire valamiféle elszánt líraiságot jelez, amitől az ember gyomrában rögvest beáll a józan viszolygás. Terence Davies kétrészes, dalos fotóalbuma (a két rész forgatása között két esztendő telt el, s az idő jótékonyan drámai nyomot hagyott szereplői arcán is) személyes élményeit idézi fel az alsó-középosztálybeli, népes liverpooli család életéből. Két lány, egy fiú, rabszolgasorba süllyedt, panasztalan anya, tirannus apa; házasság, halál, gyerekszületés, családi összejövetelek a gondolatok laza belső időrendjébe illesztett, szigorú kompozíciójú emlékképei szubjektív korrajzzá állnak össze. A meghitt közös éneklések egy történelmi időszak valóságos dallamtárát közvetítik. Terence Davies filmjének minden tolakodást nélkülöző eredetisége, ahogyan a nagyon is földi realizmus észrevétlenül az élet alaphelyzeteit kimerevítő stilizációvá szelídül. A lányok fiatalkori ábrándjai megalkuvásokkal teli házasságok vulgáris közegében foszlanak szét, életük megüli a levegőtlen kisszerűség, de ők mégis vidámak és eltiporhatatlanok maradnak.” Létay Vera

„S bár bel földön vagyunk, s a part
oly messze, szél elállt,
lelkünk látja az örök tengerárt,
mely idehajt,
s mely tovább fog sodorni majd,
s látjuk a parton gyermekek raját,
s halljuk a hullám örök moraját.”

„A Terence Davies filmjeit átható mély melankóliát szívesen nevezik angol melankóliának is. Ennek kitüntető jegye az, hogy az ember felnőtt fejjel éli át a gyermek bölcsességét, s nem riad vissza, hogy attól tanuljon, aki maga is tanulásra szorul. Az időtlen gyermek megtanulja az időt, de közben segít az időben élő felnőttnek, hogy az ne feledkezzen meg az időtlenről. Talán ez az oka annak, hogy a gyermekek Angliában mindig is megkülönböztetett figyelmet élveztek, de ezzel magyarázható a szigetország lakóinak a hagyomány iránti tisztelete is: folyik az élet, de közben mindig ugyanaz ismétlődik. Ennek belátása nyújt melankóliát, ami ez esetben nem szenvedéssel, hanem szkepszissel és bölcsességgel jár együtt. Ezt példázza a Távoli hangok és A hosszú nap vége. Zajlik az élet, de közben semmi nem történik. Ám ez a nemtörténés mindennél intenzívebb. A semmi élvezete ez, ami lehet egy dal, lehet egy mozielőadás, lehet egy unatkozással eltöltött esős nap. Mind arra szolgál, hogy az embert önmagához vezesse vissza.” Földényi F. László