Legfrissebb kommentek
Teljesen érthetetlen, hogy tűnhetett el a sorozat ennyire a süllyesztőben (haha), miközben egy igazán minőségi darabról van szó. Nem is annyira a sztori miatt, mert az sok újat nem tud mondani az északi vizek vagy a matrózok kegyetlenségéről, sokkal inkább a hangulat és a színészek miatt. Mindkettő csillagos ötös ugyanis, Colin Farrell pedig egyszerűen zseniális, fenomenális, brutálisan jó ennek az ösztönlénynek a szerepében. Szinte alig lehet felismerni, de minden morgása, hörgése félelmetesen hiteles. És szinte egy jelölést nem kapott sehol. Nonszensz.
A sorozatot jórészt valódi körülmények között vették fel, és ez bizony meg is látszik. Ezerszer átélhetőbb, mint bármilyen zöld háttér-CGI kombó. És tényleg, szinte harapni lehet a sorozatban a hideget, érzi az ember a kilátástanságot, a végtelenséget, miközben a táj valójában meseszép. Csak épp nem embernek való.
Sajnos az utolsó rész már gyengébb és ötlettelenebb, mint a többi. Meggyőződésem, hogy ezt a sztorit a jégen kellett volna lezárni. Illetve itt a vége felé kicsit sok a deus ex jegesmedve/hittérítő/eszkimó.
Egy ideális világban ez az alkotógárda készítette volna el Dan Simmons Terror-feldolgozását, és akkor megszülethetett volna a tökéletes északi vizeken.
Egyetértek
előzmény: -senki- (#17)
A második évad jobb, mint az első - továbbra is stílusos, fordulatos dráma remek karakterdinamikával és első osztályú zenével és fényképezéssel. A kissé hosszabb sztori és több karakter miatt sokkal élménydúsabb és mozgalmasabb, mint a kissé statikus első szezon. Annak mondjuk nem örültem, hogy pont az első szezon legidegesítőbb karaktere tért vissza, de az ő szála lett talán a legizgalmasabb és legjobban kivitelezett.
Nem értek egyet azzal, hogy a társadalomkritika kevesebb lenne ebben a szezonban - Lucia szála például egy nagyszerű lenyomat arról, hogy a jótékonykodás nem mindig kifizetődő. De a Plaza által uralt négyes is egy nagyon erős szál - félelmetes, amikor Cameron le se szarva a konfliktust továbbra is jópofizik a gyerekkori haverjával, megtartva a látszatot Igazi pszichopata. De pl. a családlátogatás is nagyon kifejező.
A Portia-Tanya szál meg gyengén indul, de aztán az utolsó két részben az egyik legstílusosabb, megidegőrlőbb maffia leszámolásba torkollik, amit tv-ben láttam eddig A logikát itt tényleg kicsit sutba dobták, de Stifler mamája van annyira eklektikus figura, hogy jól áll ennek a szálnak ez is.
Ami kifejezetten gyenge volt viszont, az a főnökasszony szála, arról egyértelműen látszott, hogy copypastelték az első évad egyik legjobb karakterét, de nem sikerült az átültetés. Amúgy érdekes, hogy számomra a középkorú karakterek világnézete és meglátásai sokkal jobban ültek, mint a fiatalok sokszor a woke-ba hajló, életszerűtlen filozofálgatásai.
Az első másfél órában azt éreztem, hogy ez egy igencsak középszerű alkotás, Peckinpah eddigi filmjeihez képest meg különösen nagynak éreztem a szakadékot. Hatásvadász, gyenge karakterrajzú, felemás atmoszférájú ez a része, mindent a néző arcába tolva a finom sejtetések helyett (illetve próbálkozik egy-két rejtett szállal, de azok is zömmel kifulladnak a fókuszálatlanságuk miatt). Az autóbaleset után már csak legyintettem, hogy micsoda olcsó húzás..
De az az utolsó félóra.. Egy elképesztően explicit, állatias, a hagyományos horroros vérengzéshez szokott szemnek kifejezetten nyomasztó, ugyanakkor baromi életszerű csörtét kapunk, az addig meglehetősen idegesítő Hoffmann pedig olyan szinten kezd el játszani, amilyet még tőle sem nagyon láthattunk. Igazi filmes ámokfutás, kis túlzással az összes home invasion thriller / horror megcsókolhatja a lába nyomát ennek a szekvenciának. Szóval összességében ez most négyes, de nem kizárt, hogy újranézve már kicsit jobban fogom értékelni a mészárszékig vezető részt is.
Ötletes film, nulla forintból, pontosabban: nulla dollárból.
Tetszett!
A kozmikus kapcsolati hálóból nincs menekvés, mind benne lebegünk. A huszadik században született csillagok sorra hunynak ki, helyükre jönnek létre szellemi fekete lyukakként az influenszerek. A hétköznapi téridő banális valóságát a végtelenségig torzítva magukhoz vonzzák a tehetetlen tömegeket, környezetükben látszólag lassabban telik az idő, a horizontjukat átlépve pedig minden esemény a beláthatatlan sötétségbe merülés előtt egy időtlen képet hagy a felületükön, amire érkezhetnek a lájkok meg a kommentek, de hiába mutatják kívülre a tökéletesen lekerekített felszínt, a maguk részéről a belső eseménytelenséget kell élniük, ami igazán nem is nevezhető életnek.
Tény, hogy kijózanítóbb lenne a film, ha kevésbé lenne bárgyú, de már így is kevésbé bárgyú, mint a valóság maga. Nekem a fő problémám – épp ellenkezőleg – inkább az lenne, hogy túl visszafogott a választott témához képest, de a rendező filmjei után már megszoktam a hiányérzetet, és ezen a ponton már biztos vagyok, hogy direkt csinálja, és nagyon jól. Mert mivel mondott többet az előző alkotásaival? A kapcsolatok kiüresedése, a művészetek kiüresedése, a jólét kiüresedése, nem érzek szakadást.
Dió, Olórin: jó volt olvasni a gondolataitokat, és szuper, hogy beindítja a diskurzust a film, illetve teret ad a többféle értelmezésnek, ettől tud a néző igazán kötődni egy filmhez, saját maga adja meg a választ, ahogy Dió is a PTSD-t. És igen, én is úgy értettem, hogy a főhősnő nyilván traumatizálva van, bántották, érzelmileg és fizikailag is, erre jön rá még a férje öngyilkosságának a traumája, ami még bűntudatot is kelt benne. Érdekes Olórin démonos gondolata is, simán lehet így is értelmezni, utána is fogok olvasni a két névnek, köszi! Egyébként az én értelmezésemben is minden megtörtént, amit a filmben láttunk. Nagyon szeretem az effajta weird történeteket, ahol a cselekmény nyilván csak metafora az alkotó kezében, az alkotás fiktív világában azonban számomra mindez tényleg megtörténik, mert az ilyen események önmagukban is szörnyűek, minden erőlködés nélkül horrort lehet belőlük kreálni, hiszen világosan ott van bennük a borzalom. Ezek a borzalmak, fájdalmak, traumák öltenek testet, ezek manifesztálódnak az ilyen történetekben, vannak olyan erőteljesek, hogy önmaguk lábán is megálljanak, mindenféle magyarázat nélkül. De ahogy mondtam, természetesen helytálló lehet a gonosz entitás megléte is, csak leírtam, hogy én hogy látom ezeket a sztorikat.
Hatalmas horror vígjáték , tipikus nyolcvanas évek vége amikor a tini horror vígjátékok, paródiák tömegével jöttek a vászonra. Ellenben ez sokkal, de sokkal véresebb az átlagnál.
A játék kicsit színpadias, de talán még jól is áll ennek a filmnek. Remek szórakozás.
Megint ott van a szeren Chazelle, s bár az eredetiség frontján szerényebb a mutatványa, a megalkuvástól mentes hozzáállása így is bőven kárpótol. Van újra idegtépés és az előadó nyúzása, izzasztása, a vakbuzgalom pedig Tony Montana szellemével kiegészülve idézi meg az álomgyár hajnalát.
Máshol említették PTA 1997-es opusát, melyből nem keveset…, merít a Babylon (Alfred Molina-Tobey Maguire). A hangsúlyozásban viszont élesen eltér: Chazelle nem eszményíti a szereplők közti viszonyt, sosem tette azt, bármilyen furcsán is hangzik még a musicaljénél sem, nála - ellentétben például PTA-val - a rivaldafény felé dobog a szív és sugárzik az áhítat. Brad Pitt Conradja kettesével fogyasztja a feleségeket és az egyetlen barátját sem szereti igazán. Ami egyedül számít az az, hogy George tehetségesnek tartotta őt, a színpad elsőbbséget élvez minden téren. Conrad hangos “Szeretlek” jelenete azért nem működik, mert ő sosem szeretett senkit a sztárságon kívül, s pont ezért veszíti el a státuszát. A saját farkába harapó kígyó esete. A letűnő csillag önmagába roskad, a közönség átlát a szitán, a király meztelen, a látszat lemállik, egy éra tovatűnik.
A későbbi Hollywood pillérei ezen eksztázisban izzó fenoménok kitartott, az utókor számára már láthatatlan momentumaiból állnak. Mint a kamaszkor kritikus pillanatait letudó gyerekkori szertelenség jelenléte a felnőtt személyiségben, úgy konzerválódik a nyikhajság is a nagy depresszión áthaladva.
Amerika és a modern Nyugat egyik fundamentumát teszik ki a joggal szapult kaszinókapitalizmus szipogói, akik válság idején hullanak, mint a legyek, akik a többség gyámságára szorulnának, akik féktelen szabadosságára az értékmegőrzés eszméje tromfol rá és akik bár kiutáltatnak, mellőzötté válnak, a vágószoba padlóján végzik, akár a veterán katonák, létük mégis örök a színek tengerében. Minden mozizóban ott nyugszik a kisördög, hogy fakassza a könnyeket, feszegesse a kereteket. A Babylon egy olyan pszichologizáló werkfilm, mely a nagy mozik közös tudat alá fojtott tényleges forrását mutatja be. Legyen az a halálosztó nem várt megkegyelmezése, egy őshüllő szabadjára engedése, vagy az emberi képzelet mindent átszövő ragyogásának lelepleződése.
Dió szerintem ChrisAdam a kérdést a populáris mainstream horrorra értette, nem pedig a teljes horror zsánerre. Nagyon sötétnek látod a jövőjét a horrornak, de szerintem nem kell féltened, mert mindig volt és mindig is lesz, és az igazán jó szerzői darabok, illetve a másik véglet a trash, mindig periférián mozgott. De szerencsére, ahogy írtad is, mostanában is voltak igazán jó darabok a műfajban, amellett, hogy kitermelődik egy tömegeket vonzó mainstream vonal, de ez minden korszakban megvan csak más köntösben, más elvárásokkal (Rémálom az Elm utcában, Péntek 13.). A mainstream horror esetében nekem az a bajom, hogy folyamatosan próbálkoznak olyan franchise-ok újraélesztésével, ami mondjuk 40 évvel ezelőtt működött, de most már nem működnek igazán, mert mások az igények, de ennek ellenére azért erőltetik a gyártók, mert ott leginkább már csak a pénz dominál. És ebben az esetben tökéletesen értelmezhető amit írtál, hogy hülyére veszik a nézőket, mert már csak a címmel akarják bevonzani őket, a sztori, a horror valódi célja már nem is érdekes a gyártónak. Ugyanakkor van a mainstream horrornak egy elvitathatatlan előnye is, hogy kitermel egy olyan zsáner nézői oldalt is akik nem elégszenek meg ezzel, hanem igen is kíváncsiak a régi idők jó horrorjaira, és keresik a mostani jó darabokat, valamint szülnek igazi nézőből, rajongóból lett szerzői filmkészítőket is. Ismerek olyan nálam fiatalabb nézőket, akiket például a Hang nélkül első része terelt a horror - nem populárisabb - műfaja felé. Szóval úgy is lehet erre mainstream horrorra tekinteni, mint egyfajta "kapudrogra" vagy "pettingre" a zsáner tekintetében és ez a gondolat talán megnyugtatóbb, mint az, hogy "lejáratják" ezt a műfajt.
előzmény: Dió (#24)
Puskaatööltöögeeető!!!
Zseniális !!
Zseniális minden tekinteten. Aranyos, humoros.
Nagyon magasan volt a léc, várható volt hogy nem sikerül megugrani.
Nem lenne ez rossz, csak hát volt egy zseniális első rész
Szóval bocsi, de ez 1 fos.
Horrornak gyenge.
Drámának beteg.
Nem is értem, mi lehetett a rendező elképzelése...
Van benne 2-3 gyomorforgató jelenet, de aki ilyenre vágyik, van ilyen horrorból sokkal erősebb tömegével.
Fildrámának viszont túl erőszakos, elvont.
Értem én az erőlködést, mikor valaki valami nagyon újat akar alkotni, de ez nem az. Csak 1 beteg film, kellően elhúzva, hogy unalmassá váljon. Mert ha a végére még lett volna valami csavar, de így.. Nem érte meg a 2 és fél órát az életemből(mondom ezt úgy, hogy láttam már 4órás filmet is, és egy percig sem untam)
Az első kettőt is szerettem, de talán ez volt a legjobb rész.
Jó volt a történet, jók az új szereplők, összeállt a dolog.
A lehető legőszintébb film, amit életemben láttam, minden, amit bemutat, olyan, mintha az ember , a valódi ember igazi sorsát tárná a néző elé, amely a kemény rögvaló és nem a puccos klisék világa.
Nehéz erről a filmről írni, mert nem a szavak szintjén fog meg. De az biztos, hogy megfogott, és nehezen ereszt. Gyönyörű film arról, hogy mennyire kéz a kézben járhat a mérhetetlen boldogság és szeretet, valamint az élet elviselhetetlensége és a lélek legmélyebb szenvedése. Peregnek a kilencvenes évek kamerafelvételei, és szinte minden egyéb csak sejtetve van, mégis gyakorlatilag egyértelmű, hogy mi van a történet másik oldalán, és ez a kettő együtt nagyon erősen hat érzelmileg.
Az atmoszféra nagyon erős, szinte érezni a napfényt, az illatokat, az egész nyaralás hangulatát, a kislány apjához való szoros kötődését; mindezt gyermeki szemmel élhetjük át... Nagyon különleges élmény, konkrétan megmozgat saját emlékeket, érzéseket, de ami a szereplők sajátja, az is nagyon egyértelműen emlékként csapódik le, kicsit a sajátunk lesz, a majdnem két órára. Ugyanezek – a szoros kötődés, a végtelen szeretet - az apa részéről is jól átélhetőek, ahogyan az is, amikor éppen nagyobbá válik, hogy ez nem megy.
A két főszereplő nagyon-nagyon jó a szerepben. Ahogy Sophie felnőttként nézi a felvételeket, úgy villannak be érzések, képek még a film után is. Szerintem még sokáig velem marad ez az élmény. Ezek az első benyomások, de még van pár rétege a filmnek, sok gondolkodni valót hagy. Nagyon szép, de nagyon fáj is - ami mind a filmélményre, mind a benne vázolt kapcsolatra igaz.
Az alapja valós történelmi tény...viszont polkorrekt eröltetett sz*r lett belőle...
Másodszor láttam tegnap a Petőfi tv-n, igaz már nem is emlékeztem arra, hogy vetítették korábban, annyira sokkoló volt látni, hogy mit művelt a délszláv háború az emberekkel és az állatokkal egyaránt, no és Földes Eszter alakítása miatt érdemes megnézni.
Arany:
A világ legrosszabb embere
Női Ezüst:
Michelle Yeoh
(Minden mindenhol mindenkor)
Férfi Ezüst:
Eden Dambrine
(Közel)
A nap filmje

4,3
Dominion (2018)
Uralom
(Chris Delforce)
ausztrál
dokumentumfilm
A film drónok, rejtett és kézi kamerák segítségével tárja fel a modern állattenyésztés legsötétebb bugyrait, megkérdőjelezve az emberiség állatvilág feletti kegyetlen uralmának erkölcsiségét.
Vapiti-jelöltek
Nézd meg őket február 23-ig (még 3 hét, 1 nap), és szavazz a legjobb filmre, férfi és női színészre.
Bemutatók
Legfrissebb írások
[filmsor.hu] A Netflix új romantikus vígjátéka görbe tükröt tartana a társadalomnak
A magadfélék címet viselő új Netflix romantikus vígjáték középpontjában egy zsidó srác és egy fekete muszlim nő eljegyzése áll, na meg a családjaik, akik különösebben nincsenek oda ezért. A jónevű színészfelhozatal ellenére azonban a film félúton eltéved valahol a szatíra és a szitkom műfaja között, a végére pedig semmi nem marad, amit nézőként értékelni lehetne.
[www.kritizator.hu] Az elveszett barátságok emlékére
Kevés értékesebb létezik a világon egy igaz és jó barátságnál. Ám amikor mindez véget ér, sebek szakadnak fel és hatalmas űr marad a lelkekben. Martin McDonagh rendezése, A sziget szellemei (The Banshees of Inisherin) egy olyan fájdalmas témát dolgoz fel, ami minden ember életében, legalább egyszer bekövetkezik.
[movieaddicted.blog.hu] Rekviem egy álomért kritika
Ez az alkotás sokkal hatásosabb, mint egy drogellenes kampány, mivel képekkel és zenével kommunikál, melyeket az ember sokkal könnyebben befogad.
Szavazz: Változnak az idők és a szokások: Te manapság milyen felületről szerzel be, hol nézel meg egy filmet/sorozatot? (A 3 legjellemzőbb választ jelöld!)
Random idézet
Hartman őrmester: Ma este, emberek, a puskáitokkal háltok.
Női nevet adtok neki, mert ez az egyetlen punci, amit kaptok.
Random érdekesség
"Hol a helye a (magyar) filmtörténetben?
Janisch Attila trilógiájának kevés hazai előképe van, az egyetemes filmtörténetre ugyanakkor nagyban épít. Megidézi Hitchcock suspense technikáját, Bergman lélektani megközelítését, Buñuel szürrealitását és Alain Robbe-Grillet, illetve Alain Resnais filmjeinek időrendfelbontásos szerkezetét. Ha nem olyan mértékben is, mint az Árnyék a havon, de az úgy nevezett fekete széria vonulatához is kapcsolódik, vagyis azokhoz a filmekhez (Kárhozat, Szürkület, Woyzeck), amelyekben a magyar táj túlvilági térként jelenik meg." (filmarchiv.hu)
A nap toplistája
Afro-amerikai színészek (Hannibal Lecter)
Színész | Megjegyzés |
---|---|
Richard Pryor | Minden idők talán legnagyobb komikusa (Louis de Funes mellett), az ARC. Ellenállhatatlan a személyisége, még akkor is, ha felejthető, vagy egyenesen rossz filmekben szerepel. Gene Wilderrel közös filmjeikben (Száguldás gyilkosságokkal, Dutyi-dili, Vaklárma, Folt a zsákját) nyújtotta legemlékezetesebb alakításait. |
Morgan Freeman | Generációjának egyik legnagyobb és legsokoldalúbb színésze. A remény rabjai melegszívű fegyencétől kezdve a Hetedik megcsömörlött nyomozóján keresztül egészen az Invictus megfontolt államfőjéig szinte minden létező karaktert eljátszott már a vásznon. |
Dennis Haysbert | Ugyan filmszerepekben is feltűnik néha (sőt, néha egész komoly szerepekben, mint például a Távol a mennyországtól mélyérzésű kertészeként), legfontosabb színészi teljesítménye mégis a 24-hez köthető. David Palmer elnökként maga a megtestesült HATALOM és BÖLCSESSÉG: tekintélyt sugárzó, nyílt tekintete valósághűen őszinte. Az ember tényleg ilyennek képzelne egy vezetőt. Nagy kár, hogy csak az első öt évadban tűnt fel. |
Eddie Murphy | Néhány produkciójával (48 óra, Beverly Hills-i zsaru, Szerepcsere) kétségtelenül filmtörténelmet írt. Richard Pryor méltó utódja lehetett volna, ha az elmúlt két évtizedet nem hírnevének totális lejáratásával, gyatrábbnál gyatrább családi vígjátékok szériagyártásával tölti. |
Samuel L. Jackson | Ő az a színész, akit egyszerűen jó nézni. Az örök mellékszereplő, akinek lénye azonnal hozzánő a nézőhöz. |
Nem a Portugál az.