Jópofa film, tulajdonképp tisztelgés a Péntek 13 széria előtt. A rendező neve is Voorhees(!), a színésznő egyébként az egyik részben kapott egy kis szerepet anno. Tulajdonképp ez volt a koncepció is: összeszedni minél több ex-P13 színészt, és sorban kinyírni őket a klasszikus slasher filmek játékszabályai szerint. Én őszintén szólva nagyon élveztem, az utóbbi évek egyik legjobbja ebben a stílusban.
6/10

A Nine days az a low-key sci-fi-dráma, ami úgy veri kenterbe a tavalyi műfajtársainak nagyját, hogy közben szinte senki sem tud a létezéséről. Pedig egy elég fontos film ez, aminek a története nagyon hajaz a szintén tavalyi Soulra, azzal a különbséggel, hogy ott a hangsúly a "Great beyondon" volt, míg itt a "Great before" van górcső alatt (és ennél többet amúgy nem is érdemes tudni a sztoriról).

Lassan építkező, faltól falig spirituális, érzelemgazdag filmről van szó, jó színészekkel, egy nagyon okosan megírt történettel, szép képekkel, és egy istentelenül gyönyörű, a semmiből előhúzott Antoni Pinto soundtrackkel, ami a The Village legszebb dallamait idézve már az első percben úgy berántott, hogy kis híján könnybe lábadt a szemem. És bár akadnak benne bőven leülős pillanatok, van a filmnek pár érzelmileg annyira brutálisan gazdag és annyira sok gondolkoznivalót adó jelenete is (pl. a kiválasztásra nem került lelkek búcsúja), hogy azok képesek pár perc alatt többet elmondani a létezésről, az emberségünkről, illetve az élet törékenységéről és mulandóságáról, mint sok korábbi műfajtárs két óra alatt.

Vannak a filmnek sajnos hibái is, amelyek közül elsősorban önmagamat ismételve már megint a kelleténél fél órával hosszabb játékidőt hoznám fel, illetve ezt a néhol feleslegesen gyök kettőre lassított, infómorzsákat legfeszesebb pillanataiban is csak félszavakban adagoló elbeszélési stílust. Ez valakinek vagy bejön, vagy nem, és bár én most birkatürelemmel végigülve ezt a 120 percet inkább az előbbi táborba sorolom magam, azért a sztorit még szerintem is bőven lehetett volna bontogatni, főleg ezzel a játékidővel. Tudom, ne kérjem számon, hogy miért nem magyarázott túl mindent, úgyhogy akkor elfogadom, hogy nem tudunk meg semmit arról, hogy honnan jönnek a jelöltek, hogyan működik az egész kiválasztás, és hogy Kyo mit kereshet a filmben, ha egyszer ő nem lett kiválasztva. Amit viszont tényleg ki kellett volna bontani, az annak a magyarázata, hogy ez a főszereplő egyáltalán hogyan foglalkozhat a kiválasztással – nekem ugyanis nem vette be a gyomrom, hogy egy előzőleg kiválasztott, majd öngyilkosságot elkövető ember rendelkezzen mások sorsa felett, és hogy pont ő mondja meg a tutit mindenkinek az életről (pláne, mivel a film vége egyértelműen ki is mondja, hogy elkefélte a kiválasztási döntést, és nem a megfelelő jelöltet szelektálta ki az utolsó körben).

Akárhogy is, bár nem hibátlan a Nine days, megannyi hasonló film után még így is képes rengeteg gondolkodnivalót adni a témában, és felrázni a nézőt azzal a mindig megsüvegelendő üzenettel, hogy akárki vagy és akármilyen nehéz is neked, igenis megvannak az életedben azok a pillanatok, amiket a Te felelősséged észrevenni, hogy rajtuk keresztül végre megbecsülhesd annak minden szaros percét, és örülhess, hogy egyáltalán létezel. Ezt most a film számomra egyértelmű csúcspontjának számító tengerparti búcsújelenetre írom (ami elég gátlástalanul letesztelte a könnycsatornáimat, arról nem is beszélve, hogy ilyen szépen összerakott és képileg megoldott jelenetet nagyon régen nem láttam), de engem másodszorra nézve, és a puzzle minden darabkáját végre összeillesztve a finálé drámája is nagyon szíven ütött. Szintén zseniális írásról árulkodik ugyanis számomra az is, hogy a főszereplő a saját korlátait végre átlépve egyszerre érti meg, miért volt hiba eldobnia magától a saját életét, illetve hogy miért választott rossz jelöltet, de itt már kurvára hiába ismeri be magának mindezt, ha egyszer Emma karakterét már visszafordíthatatlan halálra ítélte.

Szóval nem csak, hogy rám még a Sound of metalt nem számítva nem volt idén ilyen hatással egy film sem, nekem egyben a to-go filmem is lett a Nine days a borúsabb, optimizmus-hiányos napokra, mert bár nem vagyok orvos, recept és egyben gondolkodás nélkül írnám fel a filmet mindenkinek, aki ezekben a vírustól szétszakított években egy kicsit is elvesztette az optimizmusát és életigénlését. Edson Odának pedig nagy pacsi és mad respect, hogy ezt elsőfilmes író-rendezőként hozta össze, és alig várom a következő dobását.

Nem is emlékszem, mikor sírtam utoljára (nagyon) egy film jelenetein, mert a) a KT-n erőteljesen szélesedett a látóköröm, b) az a bizonyos léc jó magasra került, c) talán acélosodtam is egy kissé - ámde ebben a másfél órában, amíg e film történetét követtem, többször is eltörött a mécses. Na, jó, kimondom: szétbőgtem a fejemet. A fiam szerintem agyalt is, mi ütött belém, de mivel kamasz, nem tette fel a kérdést.

Csodás a táj, a völgyre néző, gondolkodó pad is elég ismerős, minden szereplőt szerettem, a talpraesett Missyt legfőképp. Nem a megfelelő korba születtem, ezt mindig is tudtam; íme, ez az én érám, imádom, de azért nekem is nehezemre esne a tyúk nyakát fejszével lecsapni, s a többi is stimmel.

A barátnőm, aki ajánlotta a filmet, figyelmeztetett, hogy a folytatások már nem olyan érdekesek, de ez engem ebben a pillanatban azt hiszem, nem érdekel. Látni akarom azokat is.

Érzékelem az értékelésekből, hogy túlságosan nagy ovációval nem üdvözöltétek ezt a filmet, de igenis gyönyörű, mimózás fordulattal "lélekmelengető", úgyhogy jólesik a külvilág ideges és zord egymásnakesése közepette. NAGYON IS.

Bárgyú, jellegtelen, minden eredetiséget és következetességet nélkülöző film, ami még ha legalább szórakoztató lett volna, de nem az... Renny Harlinnak sikerült alulmúlnia önmagát, és ezen még a Brosnan-Roth párosnak sem sikerült segítenie. Néha jobb, ha valami el sem készül, hanem csak némán elhal egy kósza ötletként... Szeretnél egy jó kis heist-filmet megnézni egy nyugodalmas hétvégi napon...nos, akkor ebben az esetben javaslom, hogy tényleg semmi esetre se ezt válaszd.

Pedig nagyon jó, ha lesz hozzá erőd, tégy vele még egy próbát, nem bánod meg! A lelkizős részek tényleg kicsit soknak érződnek, de vannak benne igazán kellemes párbeszédek ezen a fronton is!

Aranyos film, a Sohavégetnemérősből ismert színészek, jó poénok, édes story... A vége az borítékolható, de hát ez egy vígjátéknál előfordul.

A film hangulata már külön zseniális! A színészek mindegyike fantasztikusan játszik. Gassman egyszerűen király. A horror fanoknak nagyon ajánlom nem fognak unatkozni. Kíváncsi volnék rá eredeti nyelven is.

Nem adja könnyen magát ez a film, többször kezdtem neki megnézni, de megérte, mert tartogat azért meglepetéseket is.

Sokkal jobb élményt nyújtott mint amire számítottam. Szépen építették a sztorit, mértékletesen adagolva a drámai jeleneteket. Sikerült megpityeregtetnie.

Jól indul a mű, de aztán útközben szétesik, miközben lehetett volna egy új Millió dolláros bébi a Warrior stílusát megidézve, de Halle Berry nem szorította be keretek közé első rendezői debütálását, hanem hagyta csapongani a karaktere érdekében, de ez szerintem nem volt jó döntés, mert sokszor leül a film. A dráma adagolásának mértéke pedig átgondolatlan, ami miatt a film hangulata nagyon hullámzó. Saját karakterén kívül a többiek nem igazán vannak felépítve, pedig van jó néhány akit érdemes lett volna jobban bemutatni (az anyja, Desi a párja), sőt egyáltalán bemutatni (Szeplőtelen, Pops), pedig a színészek remekelnek, nem rajtuk múlt. Van jó pár működő impulzív szcéna benne (verekedés a Farkasnővel, szakítás Desivel, egymásra találás fiával a Just the Two of Us c. szám hallgatása közben, szorongásos roham a mosdóban, a dühös edzés, a fia megszólalása), de sajnos ezen kívül az eddigi harcos-filmek kliséit böfögi vissza, ami nem kevés Rocky-szájízt hagy maga után. Kár, mert Halle Berry kifejezetten jó, látszik, hogy dolgozott a karakterén és baromi kemény edzőmunka és alázat is átjön, de sajnos rendezőként elengedte a gyeplőt, pedig ha átadta volna egy profi rendezőnek ez bizony az év egyik kiemelkedő meglepetésfilmje is lehetett volna.

Nagyon erős anyag. Horrorkedvelők kívánságlistájára erősen javasolt!

És igen! Teljesen egyetértek. Én is arra várok, hogy egyben meglegyen, és zúzás. Addig szerintem újra megnézem a L'immortale-t hangulatindítónak...

Szimbolikus, szürreális, Hollywood-kritikus agymenés. Szatirikusan, szándékosan túltoltan mutatja be az amerikai filmgyáron belül mozgó formákat, a mozikészítés folyamatait és a stúdiórendszer működését, pluszban hitelesen ábrázolja a forgatókönyvírás részleteit az ihletkereséstől kezdve a kész műig + az alkotói válságot. A szereplők 1-től 1-ig faszán, szórakoztatóan vannak megírva, sokszor röhögni lehet a dumáikon-viselkedésükön. A 2 legjobb alakítást a 2 John nyújtja: Goodman egy abszurd, a valóságtól valamennyire elrugaszkodott, kissé David Lynch világára hajazó figurát hoz, Turturrónak pedig zseniális minden reakciója, ráadásul ő magyarázza el a Coen-tesók művészetfilozófiáját, a midcultot. Az alkotásban több műfaj keveredik egymással, rohadtul erős a hangulat, befigyel pár keményebben elvont rész, valamint végig színvonalas a fényképezés meg a díszletezés.

Éreztem némi párhuzamot a Cannibal Holocaustal. Mindkettő áldokumentarista stílusban készült,a valóság látszatát keltik és az emberiség eredendően erőszakos természetével szembesítik a nézőt, azonban a Büntető park kritikai kérdéseket is felvet a világ állapotáról. A film témája által a rendező bemutatja az amerikai kormány emberi jogokat sárbatipró és elnyomó intézkedéseit,melyek elhallgattatják azokat akik nem értenek egyet és nem hajlandóak az agymosásra.A főszereplőket (akik aktivisták, kikiáltott felforgatók) a kormány arra kényszeríti,hogy az amerikai zászlóért versenyezzenek egy olyan " játékban"
amely aláássa azokat az eszméket, amelyeket a zászló képvisel. A színészi játékok egyáltalán nem mesterkéltek,teljesen hitelesek,főként mivel nagyrészük improvizált, amitől mégjobban átéreztem a karakterek igazságtalan bánásmód miatti tehetetlenségét,felháborodás át.Valóban,ahogy az alattam kommentelő is említi,a meghallgatások és tárgyalások a középkori boszorkányperek módszereit idézik.Mindenképp az egyik legjobb rendszerkritikus filmnek tartom.Nekem 9/10

A MetArt Films bemutatja Zalman King utolsó moziját. A szoftpornó többször inkább pornóba hajló szexjeleneteket, sokszor szar színészi alakításokat, egy röhejes énekbetétet és egy Mesterházy Attilára hasonlító alfahímet tartalmaz. A baszásokat összekötő story mode-ok a rendező stílusához híven unalmasak, meg nyálasan érzelmes zenei témákkal átitatottan romantikusak, ám időnként ambient hangokkal + David Lynch feelingű zúgásokkal spékelten próbálnak nyomasztóak lenni. A drámainak szánt lezárás kínkeservesen fárasztó, ráadásként a végtelenségig elnyújtottnak érződik.