Tár (2022) ☆ 👁

(Todd Field)

amerikai dráma, zenés film

3,7
★★★☆☆
174 szavazat
Szerinted:
?
☆☆☆☆☆

Ahhoz, hogy kommentelhess, be kell jelentkezned.

2024-03-20 19:00:24 zéel (?) #10

és végre van női Vapiti jelöltem is
de még nem is láttad a Hat hét c. filmet! :)
(na persze, én meg ezt nem láttam, pedig Cate Blanchett nagy kedvencem!)

előzmény: Xuja (#9)

2024-03-20 17:48:19 Xuja (4) #9

Súlyos, részletgazdag és valóban nagyon fontos film a meetoo-ról, alapvető morális értékekről, a művészet nagy kérdéseiről, és még számtalan másik tematika is felmerül. Mindezt dokufilmes köntösbe bújtatja Field, ezzel lesz hiteles (illetve Blanchett minden egyes rezdülése magával ragadó). A majd órás opusnak vannak lassabban pergő percei, de így is impozáns az összkép, fontos kordokumentum lesz még ebből (az előadás, ahol a hardcore woke művészetfelfogást semmisíti meg Blanchett, az csont nélkül zseni).

Blanchett tényleg az év legjobb alakítását hozza - egyrészt egy nagyon markáns, tájékozott, a saját maga szerepével nagyon is tisztában levő művész, és az ebből eredő szimpatikusságát ássa alá nagyszerűen az őt szexuális ragadozónak beállító forgatókönyv. Tény, hogy számtalan ilyen felemelkedés és bukástörténetet láthattunk már, valamint a családját a karrierje oltárán feláldozó főhős is egy filmes toposz, de az egyedi setting és az elegáns kivitelezés miatt simán megszavazom neki a négyes erősebb felét (és végre van női Vapiti jelöltem is).

2023-03-15 13:41:10 MoziJegyző (5) #8

Szerintem ez egy nagyon fontos mű, amit évtizedek múlva is emlegetni fognak. A producerek bevallottan nem a bevétel miatt készítették, Todd Field teljesen szabad kezet kapott, hogy egy igazán maradandó alkotást készítsen, ami hiteles korlenyomata a magasművészeti világban jelen lévő morális kérdéseknek.

Bővebben a Tár kritikám:
https://hetediksor.hu/2023/02/16/tar-kritika/

2023-03-13 08:51:33 Emberke (5) #7

A demokratikus paravánok mögött…

Pár héttel ezelőtt volt szerencsénk megnézni a művet. Előzetesen – szokásomhoz híven – nem olvastam el a vonatkozó kritikákat, elemzéseket. Itt a KT-n, egy-két, számomra fontos, iránymutató tagtárs visszajelzésbe olvastam bele. Azonban ez esetben is szigorú önmérsékletet tanúsítottam, ugyanis ezeket sem olvastam végig. Szóval nem engedtem a csábításnak, s picit sem akartam kitenni magam annak, hogy bárki is befolyásolja a filmmel kapcsolatos ítélet alkotásomat.

Úgy ítéltem meg, hogy várnom kell, hagy ülepedjen benne a mű, dolgozza meg a lelkem, a mentálhigiéném, a tudatom. Rendesen megszorongatott, megfacsart, s egyszerre tolt, nyomott a filmben felmerülő kérdések kapcsán világos, széles-mezőkre, árnyas-bokros csapásokra, vaksötét, éjszakai erdőkbe, kietlen tájakra. Egyszerre taszított a pro és kontraérvek irányába.

A mű játékidejét (nem tudom, hogy ez esetben megfelelő-e ez a kifejezés, ugyanis a film sok minden, de nem játék…) tekintve meglehetősen hosszú. Azonban nagyon érdekes, hogy egy picit sem érzékeltem, hogy két és fél órás művet néztünk meg. Nyilván ez azért lehet, mert végi fenntartotta az érdeklődésemet a film cselekménye, dramaturgiája, a színészek (főképpen, s kiváltképp a főszereplő) játéka. A mű filmnyelvi szempontból meglehetősen konzervatív ( jelentsen ez bármit is) stílusjegyeket mutat. Ez nem értékítélet, csupán leírójellegű megállapítás. Szóval sem a kamerakezelés, sem a fotografálás, sem pedig vágás tekintetében nincs semmilyen, különösebbnek, érdekesebbnek, izgalmasabbnak vagy innovatívabbnak ható megoldás.

Ennek ellenére is (vagy éppen ezért) beszippant film. Az egyes jelenetek, a fényképezés minden hagyományossága mellet is olyan atmoszférával telítettek, a történet, a cselekmények egyes szekvenciáihoz, a mű egész dramaturgiájához szorosan és szervesen illeszkednek, mondhatni szimbiotikus a viszony a képivilág és az elmesélni, bemutatni kívánt történet és a dramaturgia között.

A főszereplő játéka lenyűgöző, magával ragadó. Nagyon jól áll Cate blanchettnek ez az intellektuális szerepe. Mindenféle sallang, manír és túltolás nélkül, nagyon finoman építi fel a megjeleníteni kívánt karaktert.
És már a kellős közepén is vagyunk annak, amit szeretnék az alkotás kapcsán megosztani a nyájas KT olvasókkal. Személyes lesz. (Tudom, általában személyesebb hangvételűek az írásaim.)

Az ilyen és ehhez hasonló témájú művészeti alkotások nagyon éles tükröt tartanak elém. Éles és kíméletlenül őszinte tükröt mutatnak fel, amelyekbe sokszor kényelmetlen, néha pedig kifejezetten fájdalmas belenézni. Kényelmetlen és fájdalmas, hiszen önmagam legtitkoltabb, picit sem szeretetre méltó, sőt kifejezetten utált személyiségjegyeit pillanthatom meg azokban. Nem szekunder, hanem primer, saját jogon érzett szegyen lesz úrra rajtam akkor, ha a művek a személyiségem kevésbé értékes vonásaival szembesítenek. Azzal, hogy ilyen vagyok, sőt még ilyenebb. Továbbá azzal is, hogy újra és újra lépek bele ugyan abba a folyóba, s hogy nem tanulok az elkövetett hibáimból.

Miközben az ember igyekszik a zsidó-keresztény vagy a humanista értelemben jónak, erkölcsösnek, etikusnak, hosszútűrőnek, kegyesnek, nyitottnak, demokratikusnak, szolidárisnak, érzékenynek stb. lenni, ilyenné válni. Pontosabban sokan vívunk szinte örökösnek tűnő harcot önmagunkkal, rossz, érdes, tüskés, olykor másoknak, hegeket, horzsolásokat, begyógyíthatatlan sebeket ejtő jellemvonásainkkal, betokosodott viselkedésmintáinkkal.

Ez mű éppen erről, vagyis erről is szól. Adott egy intellektuális értelemben pallérozott, tehetséges, nagyon markáns jellem, mi több, világhírű művész. Mind ez azt is jelenti, hogy sikereinél, szakmai érdemei, közéleti megnyilvánulása okán (is) sokak számára erős referenciapont, aki számára alapvető igény az adott helyzetekre, viszonyokra, társadalmi kérdésekre vonatkozó erős, mondhatni reflektálás, azok analitikus értelmezése, megértése. Ezen túl elemi erővel munkál a főhősben az egyenlőségért, pontosabban az egyenjogúságért való elkötelezett és határozott kiállás. A filmnek keretet, irányvonalat adó pódiumbeszélgetés az origó. E beszélgetésben megfogalmazott, primer és áttételes módon jelenlévő értékek, irányelvek, morális, intellektuális maximák amelyek iránytűként szolgál(hat)nak a főhős, és a néző számára. Mint minden drámában, ebben a filmben is egy erős morális, etikai, erkölcsi kérdés, probléma lesz a történet, cselekmény vezérfonala. A film lassan bontja ki a főhős személyiségét, csak pici adagonként mutatja meg a főszereplő személyiségének bizonyos jegyeit. A film elején, s a történetnek keretet adó pódiumbeszélgetés - számomra nagyon szempatikus - woke szellemiségétől és társadalmi, morális értelemben érzékeny beszélőjétől, gender, művészeti, gender és művészeti kérdésekben programadó művészétől jutunk el az akarnok, autoriter jegyeket magán viselő, gátlástalan, amorális emberig.

A film egyik nagy erénye, hogy a felvetett kérdései kapcsán – nagyon helyesen - nem tolja az arcunkba a lehetséges válaszokat, megoldási javaslatokat. A műben érintett, körül járt kérdések nagyon sok „problémát” okoztak már nekem. Ezt nem panaszképpen írom le, osztom meg a KT közösségével. Pusztán azért, hogy jelezzem, kihangosítsam, - a magam számára is – hogy nem egészen tudom, hogy ilyen esetekben mit és hogyan kell tennie a közösségnek. Pontosabban milyen ítéletet mondjunk ki, s annak mik legyenek a lehetséges következményei. Fontos, alapvető kérdés, dilemma, hogy a végkép eltörölni vagy a megbocsátás és korrekció irányában visszük el az adott ügyet? Örökké munkáló kérdés bennem, hogy mit tegyünk a Márton Lászlókkal, az Eszenyi Enikőkkel? Hol van a határ a jogos és elvárható „büntetés” és a bosszú között?

Megannyi kérdés, amelyt az élet, illetve ez a mű szült bennem… gondolkodom…sajnos nincs instant válaszom…

Fontos észben tartanunk, hogy a demokratikus paranvánjaink mögött ott él a zsarnok is…

2023-02-25 12:58:27 somogyireka (3) #6

Kiegészítés az eggyel lejjebbihez:

színész kontra SZÍNÉSZ
Noha tudjuk, hogy az érzékelésünk is csak egyike azon káprázatoknak, mely fátyolként választ el önnön valóságunktól, mégis ebben a világban hasznát vehetjük a tájékozódásban, választásainkban. Jómagam valami egész sajátos mintázat alapján érzékelek, és egyre nehezebben vagyok képes tapsolni a közízléssel, éppen ezért nagyszerű élmény érzékelésbeli hasonlóság esetén rokonra lelni.
Tizenegy éve nézek filmeket és írok róluk, ez alatt az idő alatt főként a mentén kutakodtam, mi is tesz egy filmet "igazivá", mikor születik meg bennünk az az élmény, hogy a film akár kiléphet a vászonról és elmoshatja a határt látványt és saját élmény között. De ugyanezt keresem az irodalomban és a képzőművészetben is.
Amerikai filmet keveset nézek, élből tagadom a modern Hollywoodot, de természetesen tudok arról, hogy léteznek nagyszerű amerikai rendezők is, mint ahogy arról is, hogy noha Afrikában is vannak metropoliszok, de mégsem az a legfőbb jellemvonása a kontinens legnagyobb részének.
A minap látott Tár című film után számos interjút, filmrészletet néztem meg Cate Blanchettel, a film főszereplőjével, mint korunk egyik legígéretesebb, legnépszerűbb így szerintem rendesen elkoptatott sztárjával. Majd "átkapcsoltam" és folytattam pár Latinovits interjúval és videóval. Meg akartam figyelni, hol érint meg az egyik, hol pedig a másik részlet. S miért van az az érzésem, hogy noha Latinovits éppen csak pislog egyet - tudom, tudom, hogy ő is csak szerepel - de a gesztusai mégis egészen a gyomromba szúrnak bele, míg az ausztrál színésznő viszont levezényel egy egész szimfonikus zenekart és olyan tökéletesen utánozza a karmesterek összes, laikusként értelmezhetetlen mozdulatát, hogy képes megszólaltatni a darabot, mégis az utóbbi éppen csak egy élmény, egy felületi esemény marad bennem. De előfordul akár az is, hogy bizony olyan teljes a kép, amit átad, hogy akár lejátssza Latinovitsot is, szóval, hogy a karmester mozdulatai tényleg 100% tökéletes másolatok, míg mondjuk az ötödik pecséti civilruhás nyilasé csak 99..
Azt hiszem, arról van szó, a mainstream hollywoodi színész egy tökélyre fejlesztett ruhát vesz fel, az ő esetükben zseniális szintre fejlődött a csomagolás, amikor a karmesteri játékot nézem, nem látok mást, mint egy professzionális maszkmozgást, amit mintha már egy emberi robot irányítana, ami tényleg mindenre képes már..Míg szegény Latinovits, nem is bírt ezzel túl sokáig együtt élni, az eljátszandó szerepet egyértelműen saját eszközkészletéből veszi elő. Ő nem kap semmi csomagolást, neki saját leggonoszabb nyilastisztjét kell életre keltenie, vagy napvilágra hozni a rajongó, ínyenc szerelmest. Az ő és a többi számomra tényleg élő legenda esetében életveszély a színjátszás, olyan betemetett rétegekkel való "játék", mely legtöbbünkben gondosan elfedve él. Mintha évezredek arcai élnének, lélegeznének benne egyszerre, míg bennünk szerencsénkre a legtöbben alszanak.
Nem csodálom, hogy ezzel a színészi magatartással irtózatos nehéz élni, az ilyen színészet nem vörös szőnyegen táncikálás, kivasalt arcú mosolygás és parfüm reklámozás, hanem valami egészen más, amit meg sem próbálok megnevezni.

2023-02-22 13:01:38 somogyireka (3) #5

Szuperprodukció korunk egyik színészgóliátjára gyártva, aki vérprofi módon játssza el a legkülönfélébb alakzatokat, aztán leveti mindet és bájosan, okosan nyilatkozik a filmről. A világ meg a tehetsége előtt tapsol. Tudom, ez a kaméleonmagatartás a színészet, a profi előadó nem őrül bele egyetlen szerepébe sem, s képes úgy váltogatni azokat, mint a ruháit. Ő megússza, bezsebeli a következő díjat, mi meg le vagyunk nyűgözve a látványtól, csak valódi művészi élményt nem kapunk, mert nem látunk semmi igazit, csak egy szerepet. És ezt teszi velünk Hollywood.

Ajánlásra néztem, én az amerikai filmipart tagadó sznob. Pedig ezt a filmet tényleg nem nekem gyártották, igen, számomra olyan ez az egész ott, mint egy gyártósor a futószalag mellett. Meghatározott ízesítéssel, csomagolással, alapanyagokkal biztosra mennek. Persze ez egy rendkívül trükkös típus, mert itt az egész be van csomagolva egy európai, művészfilmesnek látszani akaró díszletbe, és a színészek is mindenféle nációból valók. Az alapanyag is intellektuálisabb, már egy egész zenei kutatóteam állhat mögötte, talán végre az eddig elfeledett, vidéki egyetemi Mahler-kutató tudása is hasznosítva lett. Elitvacsorát főzünk, beledobjuk az aktuális trendi témákat, mint metoo, leszbikusság, cancel culture, illetve filozófiai magasságokba is repülünk, ahol olyan kérdések léteznek, hogy az alkotás vagy az ember számít-e, vagyis ízléses-e imádni olyan műveket, melyek mögött komoly beteg lények állnak. Aztán magukra hagyjuk ezzel a nyomorúsággal a nézőt, vagyis dehogy, mert azért csak megírunk neki e diadalmas véget..

Lydia Tár kitalált személy, persze létezhet ilyen, de mert mégsem létezik, ezért a film alapzata is csak műanyag marad. A film nem kockáztatja a rendező lényegét, ez nem az ő története, csak úgy, jó vagy rossz kedvében, sejtem inkább az utóbbiban, összerakott egy történetet. És aki nem érti, miről írok, hallgassa meg Latinovits gondolatait a színészettel kapcsolatban.

Olyanok ezek a filmek, mint a tökéletesre gyártott poszterek, minden pontjukon perfektek, egyes modern technikák talán már egy tizenötödik századi festményt is elő tudnának állítani jobb minőségben, mint az eredeti. Ám itt derül ki, a valódi élmény nem a látvány, nem a szavak szintjén ér el hozzánk, azt egy meghatározhatatlan szervünk érzi. Az igazi művészetnél (a valóban nagyszerű filmnél, aminek tényleg tétje van a rendező számára...)az a bizonyos neve nincs hely kapcsol be bennünk és érzékel.Itt ilyen nem történik.

Arról még írni is szomorú, micsoda szörnynek állít két és fél órás emlékművet ez a film, aki túlél mindent és diadalmaskodik betegsége a művészet felett.

2023-02-17 00:16:33 dittike (5) #4

Gondoltam, hogy a zeneszerzők világa komplex és kegyetlen, de hogy ennyire azt azért nem, de pont ettől működik a film, feltárja a komolyzenével foglalkozó emberek igazi, gáncsoskodó, érzékenységtől, érzékiségtől és megvetéstől nem mentes világát, létfelfogásuk lényegét.

2023-02-15 09:12:47 hhgygy (4) #3

Zongoratanárnő 2, de még annál is belterjesebb. Én megadom rá a négyest, mert engem az átlagosnál jobban érdekel a téma (no, nem a gender-kérdés meg a cancel culture, hanem a klasszikus zene és a zene általában), de nem csodálkoznék, ha repkednének rá a karók. De nem repkednek, mert inkább teljes érdektelenség övezi a filmet. Ha mást nem, az elején érdemes a feliratokat megnézni, jobban mondva alatta meghallgatni a perui őslakos népdalt (Cura mente - Elisa Vargas Fernandez), ami hátborzongatóan emlékeztet egy átlagos magyar népdalra. (Hasonló élményem volt Mexikóban, de ez már nagyon off)
A Mahler 5. Adagiettója fontos szerepet kap Visconti Halál Velencében című filmjében, ahogy erre utal is Tár a filmben.

2022-12-20 20:04:38 Dió (4) #2

Körülbelül úgy érzek, mint az előző hozzászóló. Egyrészt én is csak megerősíteni tudom, hogy jó film a Tár, határozottan az Oscarra szánt, erősen művészfilmes, nagyon átgondolt, minden részletében erősre álmodott és vasököllel megrendezett fajtából. Blanchett pedig természetesen egy olyan színészeti masterclasst ráz ki a kisujjából, hogy részemről mehet az Oscar jelölés (ugyanakkor nem lennék meglepődve, ha kiderülne, hogy egy lájtosabb depresszióval kellett kezeltetnie magát a forgatás befejezése után).

Másrészről viszont bennem is bőven maradt hiányérzet, mert a 160 perces játékidő (amit természetesen nem sikerült egy nekifutással végignézni, bár ez ma már normális) nincs elég jól kitöltve és aránytalanul mesél: az elején konkrétan totojázik a karakter elővezetésével, míg a végén meg átesik a ló túloldalára, és tök fontos eseményeket ugrik át és hagy ki. Szerintem egy egyszerűbb, lineárisabb, kevésbé töredezett elbeszélésmód jobb lett volna. A végefőcímzenét választó illetőt pedig szintén csókoltatom, és kívánom, hogy ne nagyon engedjék legközelebb a music department közelébe.

P.s.: érdekesmód legutóbb a Blondenál arra panaszkodtam, hogy a rendező felelőtlenül "mérgezte" az igaz történeten alapuló biopicjét oda nem illő, káros és gusztustalan elemekkel, míg itt a Tárnál az lett a problémám, hogy biopicként reklámoztak egy olyan biopicet, aminek a főszereplője konkrétan kitalált személyiség. Nem tudom, melyik a rosszabb. Valszeg az előző, de annyira az utóbbit sem csipázom. Bár ha én olvastam volna félre a marketingcédulákat, akkor töredelmesen elnézést kérek. :)

2022-12-11 10:55:08 St4nt0N (?) #1

Érződik, hogy nagyívű, amolyan európai stílusú művészfilmnek szánták, és bizonyára sokan így is tekintenek majd rá. Érik Blanchett következő Oscarja, és vitathatatlanul az ő alakítása a Tár fő erőssége (a szerepet Field személyesen neki írta, nélküle nem születtett volna meg a film), bár a játékát én olykor túl manírosnak találtam.
A terjedelme ne riasszon el senkit, végig leköti a figyelmet. Igaz, ezt időnként sehova sem vezető, egyedül a feszültségkeltést szolgáló szálakkal teszi, gondolok itt a közelgő mentális összeomlást (paranoid skizofrénia?) sejtető jelenetekre, a nézőt összezavaró időbeli ugrásokra, és a szórványosan felbukkanó mobilos csevegésre, ami mintha a Tár elleni konspirációra utalgatna, de nem egyértelmű, hogy kik (talán Francesca és Olga?) között zajlik.
A fizikai erőszakba torkolló jelenetért kár volt, kínosan túltolt, és a fentiekhez hasonlóan szintén nem tesz hozzá a filmhez.
Ha kikockázzuk a maestro épp szerkesztés alatt álló Wikipedia-oldalát, büszkén (hehe) nyugtázhatjuk, hogy valóban magyar származású, hiszen az apját Tarr Zoltánnak hívják. Később összefut a testvérével, aki Lindának szólítja, ezzel a teljes születési nevét megtudhatjuk.
Ahogy a legtöbb kritika írja, a Tár a bántalmazó szemszögéből elmesélt, leszbikus metoo-történetként inkább kérdéseket tesz fel, amiket a nézőnek kell megválaszolnia, és ez még nem lenne gond, itt viszont szerintem kicsit „megúszós”. Érdemes megnézni, vannak erős, sőt bravúros jelenetei is, de bennem jócskán maradt hiányérzet.